Végtelen vizeken - 12. fejezet - Ellenállás

A FÉNY szikrázóan hatolt át minden porcikámon, a nap sugarai gyémántcseppekben tükröződtek bőrömön. Egy másodpercre voltam attól, hogy leplezzem ősi fajtánk, a vámpírok létezésének titkát. Elmémet kezdték elönteni a gyilkos vadász kegyetlen gondolatai, - Képes lennék másodpercek alatt megölni mindenkit?, Sikerülne minden szemtanút megsemmisíteni?, És mit kezdek Bellával?, Hagyjam, hogy a mágikus ajtó örökre zárva maradjon? - Félelmetesnek éreztem magam, és tudtam, ha nem döntök rögtön azzal sok ártatlan embert taszítok a biztos halálba.

Bella gyanakvó kérdése már kimondatlanul is égetett. Nem volt más választásom, felelnem kellett. Szükség volt egy frappáns és kielégítő válaszra. Azonnal.

- Mi történik a bőröddel? - szólalt meg mellettem a csöppnyi hang. - Ez nem fáj? - Számítottam kérdésére, mégis másodpercek kellettek, hogy felfogjam, mi történik. Görcsösen szorítottam a csuklóm, remélve, hogy ezzel némileg eltakarhatom a fénylő bőrfelületet. Magamra húztam a kapucnit és próbáltam minél kisebbre összegömbölyödni, eltűnni. De Bella nem engedett, nem engedett elmenekülnöm a kérdése elől. Magyarázatot várt egy olyan témában, ami csak a mesékben létezik, és feleletet egy olyan kérdésre, amire csak a mesékben van értelmes válasz.

Igazán nem akartam átvágni szegényt, de nem mondhattam igazat, azzal az egész családomnak csalódást okozok. Így jött a nevetséges hazugság. Az állatfóbiám és az biológia utálatom után immáron a harmadik.

- Ez egy különleges bőrbetegség. - válaszoltam nyökögve. Ennyi. Ennyit tudtam kisajtolni magamból. Nem túl kreatív. de bízzunk benne, hogy velem ellentétben Bellának nincs orvosi doktorija, és simán bekajálja a sztorimat.
- Érdekes, erről még nem hallottam. - nézett elkerekedett szemekkel.
- Hát igen, valójában nem túl gyakori, százezer emberből csak egynél fordul elő. - próbáltam kimerítően felelni, reméltem, hogy ezzel letudhatjuk a dolgot, de jöttek a kérdések.
- Ohh, és nem szokott fájni? - faggatott Bella továbbra is.
- Nos nem igazán, csak látványos, mintsem érezném. De nyugi nem fertőző vagy ilyesmi. - vágtam rá. Bella arca falfehérré változott. Ez volt az a mondat amit nem akart hallani. "Nyugi, nem fertőző." , mert még ha igaz is, hihetetlen félelmet kelt. Szegény, ezzel halálra rémítettem. Elfordult és rám sem nézett többet a kiránduláson.
A kórházi látogatás felettébb unalmas volt, tekintve, hogy legalább 10 évig dolgoztam kórházi gyakorlaton különböző balesetiken. De a többiek láthatóan élvezték a dolgok, Mr. Brooks legnagyobb örömére.

Hazafelé tartva igazén büszke voltam magamra, hiszen játszi könnyedséggel passzoltam Bella lebukással fenyegető kérdéseit, és mégis felkeltettem az érdeklődését. Bár már előre tartottam attól, hogy mivel fogadnak otthon a kedves testvéreim, a lehető legnagyobb magabiztossággal léptem be az üvegajtón. Nos az ügyes manőverem hátrányos oldalát csak ekkor ismertem meg. A nappaliban három igencsak múmiapólyába bugyolált Cullen várt, nevezetesen Alice, Jasper és Emmett. Rose pedig a háttérből figyelte őket.

- Jasper! Hogy van a ritka bőrbetegséged? - kérdezte hasát fogva a röhögéstől Emmett.
- Jajj, ne is kérdezd. Olyan hihetetlen, hogy hétszázezer emberből, pont mi heten szenvedünk ebben a betegségben. - mondta szinte kacagva, és közben megbotlott, így bedőlt a kanapé mögé.
- Hé, srácok! Értem a poén, oké igazatok van. - kiáltottam el magam, remélve, hogy ezzel befejeződik a kis színdarab.
- Ne, várj, még nem végeztünk. - szólt Emmett. - Alice, te jössz!
- Vigyázzatok, hogy nehogy napfény érje a bőrötöket. - sikított kacagva. - Mert akkor gyémántként tündököl, és mind meghalunk. - fejezte be. És ekkor mindhárman, mint három óvodás a földön fetrengve röhögtek a mai "mentőakciómon".
- Jól van srácok, igazán helyes volt ez a kis színjáték. Értem én, de most már igazán felnőhetnétek. - próbáltam komolyra fordítani a szót, hát valószínűleg teljesen reménytelenül.

Alice és Jasper nagy nehezen kimásztak múmiajelmezükből és ketten hámozták le a szövetcsíkokat Emmettről. Eközben Rosalie lesújtó pillantással elindult az emeletre. Nyílván ő nem szeretett volna részese lenni eme csodás előadásnak.
- Na most komolyan Edward, jobb nem jutott eszedbe? - kérdezte még mindig vigyorogva Emmett.
- Jó, oké, tudom, de a helyemben ti sem tudtatok volna jobbat. -ismertem be végül. - Vesztettem.
- Amúgy örülök, hogy látlak, hallom zűrök vannak errefelé. - szólt most már komolyabban - Carlisle hívott tegnap, rögtön indultunk Rose-al.
- Hát igen, valahogy feje tetejére állt a világ. - feleltem halkan.
- Héj, mi itt vagyunk melletted. - ölelt meg Alice.
Jasper már a sarokból figyelt, épp a csuklójáról fejtette le a sorosra tekert pólyát, de éreztem, ahogy jelenléte nyugtatólag hat rám.

- Edward beszélnünk kell! - bökött oldalba Alice.
- Jó rendben, menjünk fel. Ott nyugisabb. - tanácsoltam. - Ti pedig legjobb lesz ha összetakarítotok itt, Esme nem örülne ekkora rendetlenségnek. - mosolyogtam a fiúkra. Épp elindultunk a lépcsőn, mikor láttuk, hogy Jazz és Emmett szörnyű kínszenvedések közepette elkezdte felszedegetni a nappali padlójára szétszóródott szövetdarabokat.

- Edward, láttam a holnapi biológia órát. És hát, kísérletezni fogtok... - kezdte Alice választékosan.
- Igen, Mr. Brooks kitalálta, hogy a ma szerzett ismereteinket kamatoztassuk a gyakorlatban. - folytattam.
- Jó ez most nem lényeges. A fontos, hogy ne engedd, hogy Bella a kezébe vegye a szikét, értetted? - szólt rám erőszakosan, miközben mutatóujját a szemeimhez emelte.
- Értem, de miért fontos ez? - kérdeztem gyorsan.
- Nos. Bella, mint tudjuk, eléggé, ügyetlen. És ha a szike a kezébe kerül, nos, könnyen megvághatja magát. - hangja elhalkult és a teste szinte összeroskadt. - Láttam, ahogy megvágja az ujját, és ... te pedig nem bírod majd türtőztetni magad, és megtámadod.
- Neee! - kiáltottam. - Az nem lehet. És ezt biztosan láttad? Nem gondolod, hogy esetleg megint tévesek a látomásaid? - faggattam nyugtalanul.
- Nem tudom Edward. - sóhajtott. - Mindenesetre, ne engedd Bellát a kések közelébe.
- Megteszek mindent. Ígérem.

A másnap reggeli szörnyű gyomor görcs már szinte mindennapos velejárója volt a Bellával való találkozásaimnak. Egy normális tini az első randevúja előtt érez hasonlót, de én mindössze a legfinomabb étektől rettegtem, be kellett tartanom a családomnak, és magamnak tett ígértemet és túlélnem még egy napot Bellával.

A tanterembe szinte üres volt, mikor beléptem, leszámítva néhány "jótanuló" diákot. A szünetből már csak percek voltak hátra és ajtón egyre többen léptek be. Majd egy nyugodtnak hitt pillanatban, mikor azt várod, hogy tényleg nem történhet semmi rossz, megjelent az ajtóban Bella és apró léptekkel közeledett a mellettem lévő szék felé. Az illatát még szerencsére nem éreztem, próbáltam venni egy utolsó nagy levegőt, mellyel talán 10-15 percig kibírhatom, ha nem kell beszélnem. De persze Bella most is közbeavatkozott.

- Szia Edward. - mosolya beragyogta a osztályt. - Ma itt van Lydia?
- Nem, ő elutazott egy időre. - iszonyatos fájdalmat éreztem a mellkasomban. Lydia nevét egy ideje óvatosan kezeljük otthon, most így hirtelen szembesülni vele, elég kellemetlen érzés volt.
- Akkor megengeded, hogy ide üljek? - kérdezte félénken, de még be sem fejezte, már tekingetett tovább, hol találhat magának szabad ülő helyet.
- Azt hiszem igen, persze. - néztem szembe az elkerülhetetlennel. - Foglalj helyet.

Az óra lassan elkezdődött, Mr. Brooks örömmel újságolta a tegnapi eseményeket és azok eredményeit. Mind emellett felvázolta a mai óra folyamatát, mely több ember arcára a sápadtság különböző színeit varázsolta elő. A különböző szövetek vizsgálata és a szike használata az orvosin szinte a belépővel egyenlő, de azért tegyük hozzá, hogy Forksban nem mindenkit terveztek orvosnak.

A padok közt körbejárva Mr. Brooks különböző üvegcséket, fiolákat és késeket tett az asztalokra. Már csak egyetlen pad volt üres, az előttünk lévő asztalon csak az én patináns jegyzetfüzetem és Bella ütött-kopott könyvtári könyve hevert. De egy másodperccel később ott volt a gyilkos fegyver is. Ott feküdt előttünk, tántoríthatatlanul és magabiztosan, fémesen csillogva, mint aki már akkor sejtette, ma vér tapad majd hegyéhez.
Bella megragadta a kést, én pedig minden erőmmel próbáltam ellenállni Alice látomásának.