Végtelen vizeken - 9. fejezet - Kétely

LEHET-E nemesebb a tett, melyet másért teszünk. Lehet-e fontosabb a szó, amit másért mondunk. Lehet-e fájdalmasabb a kín, ha szerelmünk szenved. Nem hiszem. Ennél nem lehet rosszabb, amikor látod, hogy düh és harag keveredik félelemmel és tudod, hogy nem tehetsz semmit.

Szempillantás alatt felkaptam Lydiát a földről, és a szoba túlsó végében lévő kanapéra fektettem. Carlisle aggódva figyelt és őszintén szólva mindketten meglepődtünk, a vámpírok ugyanis elég ritkán szoktak öntudatukon kívül lenni. Nem értettem mi történik, de a kezét nem akartam elengedni...tudnia kell, hogy itt vagyok mellette.
- Sokkot kapott, és bár ritka, de ezek a hirtelen kedélyváltozások, még a vámpírszervezetet is teljesen felemésztik. - nyugtalanul figyeltem Carlisle-ra. - Ha továbbra is ilyen dolgok érik, nem fogja bírni és idegösszeroppanást kap, akkor pedig...- nem fejezte be a mondatot, mert mindketten tudtuk, hogy folytatódott volna. Ha a problémák kikészítik, nem tud majd uralkodni magán és embervérre szomjazik majd.
- Ő sosem tenne ilyet. - mondtam már-már kételkedve saját magamban.
- Edward, tudod, hogy ez nem attól függ. - Carlisle a vállamra tette a kezét, miközben én még mindig Lydia mellett kuporogtam.
- Hazavisszük, és örökké mellette maradok. Sosem hagyom el, soha többé nem engedem el. Ő a legfontosabb. - suttogtam, és egy pici csókot nyomtam csuklójára.
Carlisle kiment a szobából, én pedig vártam, hogy életem vörös rózsája újra sziromba boruljon.

Az ablakhoz sétáltam és a tájat bámultam, itt Alaszkában minden nyugodt és egyszerű. Nincs zsúfolt város, könnyebb elrejtőzni, könnyebb elbújni. Nem kellett sokáig várnom, Lydia szólítgatni kezdett, rögtön ott termettem és magamhoz öleltem.
- Edward, mi történt? Hol vagyok? - hangja rekedtes volt és szörnyen halk, emberi fül számára szinte érthetetlen.
- Alaszkában vagyunk, Denaliban. Te pedig elájultál. - szembesítettem a tényekkel. Bár láttam a fejében már kezdtek helyrerázódni a dolgok.
- Elájultam? - kérdőn nézett rám. Aztán mindent megértett. Arca a fáradt boldogságból néma kétségbeesésbe fordult. Minden eszébe jutott. És jöttek a kérdések. - Az apám? Mikor? Mit akart? Mit mondtál neki? - nyugtalanul kapálózni kezdett karjaimban.
- Nyugodj meg! Ha idegeskedsz, azzal nem lesz jobb. - átöleltem még szorosabban. - Felhívott, én beszéltem vele. És Lydia Johnson után érdeklődött. - Arca elhalványult, még ennél is jobban. Mindig is Lydia Cullen volt, a családunk tagja, ez az új név pedig egy új életet jelentett neki.
- Johnson? Lydia Johnson? - kérdezte. - És az apám, őt hogy hívják?
- Dereck Johnsonként mutatkozott be. - feleltem. - De semmit nem mondtam neki rólad, a titkunkra nem derülhet fény. - nyomatékosítottam. Már most láttam a gondolataiban, hogy találkozni akar velük, és minél többet megtudni róluk.
- El kell engedned hozzájuk? - kérlelt. - Látnom kell őket!
- Nem! - felugrottam és idegesen járkálni kezdtem. - Ennek így semmi értelme Lyd. Számukra halott vagy, és ha nem változtatunk át, így is lett volna.
- De nem volt holttest. - felelte gúnyosan. - Nem meghaltam, hanem eltűntem. Az a férfi pedig az apám, aki felnevelt, ennyivel tartozom neki. - mondta szinte sírva.
- Jajj édesem ne haragudj. Nem szabadott volna felzaklatnom téged. - Újra odamentem hozzá a kanapéra. Az arca gondterhelt volt és fáradt. Belefáradt ebbe az egészbe. -Hazamegyünk, együtt. És soha többé nem hagylak magadra. Soha. - nyugtattam meg.
Pillantásunk szorosan egymásba olvadt, érzékien ölelt át, mint mindig. Az ujjai a hajamat túrták, és szenvedélyesen csókolt hosszú percekig. Majd a fülembe suttogott:
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. - majd én csókoltam meg, gyengédebben és lassan, minden cseppjét kiélvezve ennek a tökéletes pillanatnak.

Aztán hangokat hallottunk, Carlisle és Irina közeledett a szobához, Lydia hogylétéről érdeklődve. Carlisle arca a szobába lépve rögtön felderült. Komolyan aggódott érte, nem gyakran látott ájult vámpír, ahogy én sem.
- Oh édesem, látom sokkal jobban vagy. Megvizsgálnálak, ha nincs ellenedre, mégis jobb az óvatosság. - kezdte Carlisle.
- Persze nyugodtan. - elmosolyodott. - De fura, amióta vámpír voltam, sosem volt semmi bajom és most mégis.
- Lydia nagyon örülünk, hogy jobban vagy. Mindannyian aggódtunk érted. - szólt Irina. - Én nem is zavarok tovább. - majd elment.
- Azt hiszem sokkot kaptál, a hirtelen jött információ, és amúgy sem voltál túl nyugodt a napokban. - próbálta magyarázni Carlisle az ájulás okait. - De úgy látom, minden a legnagyobb rendben. A legjobb, ha még ma hazamegyünk. Otthon nyugodtabb körülmények között könnyebb lesz, és mi is ott leszünk melletted. - mondta miközben Lyd pupilláit vizsgálta.
- Beszélek Emmettel és Rose-al. - mondtam.
- Ne fáradj. Nem akarnak hazajönni, úgy tervezik, hogy Izlandon töltenek egy pár napot, és csak utána jönnek Forksba. - kiáltott utánam Carlisle.
- Akkor viszont rögtön indulhatunk. - sürgetve próbáltam hatni Carlisle-ra.
- Igen, szerintem is, jobb lesz otthon. - Lydia felkelt és elindultunk az ajtó felé.
Az előtérben Tanyaék mind összegyűltek, gyorsan elbúcsúztunk. Alig vártam, hogy a kocsiban legyünk és egész úton a karjaimban tarthassam őt. Már késő éjszaka volt, nulla forgalom. Carlisle tökéletesen vezet, így gyorsan haladtunk. Egész úton Lydia gondolatait olvastam, szinte kiabáltak. Érthetetlenül állt a történtek előtt. találkozni akar a családjával, nekem pedig meg kell akadályoznom ebben. Most már mi vagyunk a családja.

A házunkhoz közeledve Lydia egyre nyugtalanabb lett, egyre erősebben kapaszkodott a kabátomba, és egyre inkább eltűnt a mosoly az ajkairól. Alice és Esme tárt karokkal fogadtak minket, Jasper is kint állt a verandán, rettentően hiányzott nekik Lydia. Rosalie sajátos modora miatt Alice mindig Lyd-et tekintette igazi nővérének, Esme szívében pedig mindegyikünk számára óriása hely volt. Mikor beléptünk Alice bombaként száguldott felénk és rögtön Lyd nyakába vetette magát, aki csak félszegen állt az ajtóban.
- ÁÁÁ! Lydia megjöttél. Már annyira hiányoztál. - sikítozott. Mi persze csak nevettünk, Alice mindig ilyen kirobbanó egyéniség volt. A szó szoros értelmében.
- Sziasztok! - halk volt, de mosolygott. - Ti is nagyon hiányoztatok. - mondta, majd szorosan hozzám bújt.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha mi felmegyünk. Ez a pár nap elég fárasztó volt, főleg idegileg. - láttam, hogy nem akar most mindenki előtt beszélni erről. - Carlisle majd mindent elmesél. - intettem nyugalomra Alice-t.
- Jó rendben! - úgy tűnt belenyugodott.
Jasper a falnál támaszkodott. Szörnyű érzéseket élt át Lydia miatt. Talán ezért sem akart közelebb jönni, ha Lydia elkezdené mesélni mit érzett a napokban, az megviselné őt.
- Drágám persze menjetek csak, örülünk, hogy újra itt vagy velünk szívem. - mondta Esme a legnagyobb szeretetben.
Lydia viszont már csak egy félhalvány mosolyra volt képes.

Újra hallottam a gondolatait - Ezt túléltük. Nem is ment rosszul. - Innen kívülről szörnyű volt látni a szenvedéseit. A szobánkban volt egy hintaszék, sokszor elmélkedtem ott. A ringatózás segít ellazulni. Most oda ültünk le. Lydia a karjaimban, a szobában sötétség és csend. Csak nyugalom nincs, mert az ölemben kuporgó kis test kínzó fájdalmakat él át, ami teljesen felemészti belülről.
- Én itt vagyok. - suttogtam a fülébe halkan. - Én mindig itt leszek.

Pirkadt. De mi még mindig ugyanúgy ültünk a székben. Ketten. Aztán meghallottam Alice-t, a szobánk felé sietett, de nem mert bejönni. csak állt kinn és gondolkodott. Ilyenkor mindig olyan aranyos, próbál rám hatni, erősen koncentrál, hogy meghalljam. Régebben imádtam azzal szórakozni, hogy nem vettem róla tudomást, volt hogy percekig állt az ajtó előtt.
- Alice gyere be! - kiáltottam.
Közben Lydiát figyeltem, tekintete még mindig üres volt. Éjszaka beszélgettünk, többnyire az érzéseiről, arról, hogy mi lesz, ha az apja megtalálja. Nagyjából minden eshetőségen végigmentünk. Úgy érzem sikerült meggyőznöm arról, hogy ne keresse Dereck-et. Remélem.
- Jó reggelt! Tudjátok ma suli. És rossz idő lesz, talán jó lenne, ha jönnétek, így is sokat hiányoztatok mostanában. - vetette fel félve az ötletet.
- Nem iszem, hogy ez jó ötlet Alice. - mondtam - Szerintem mi ma itthon maradunk.
- Nem! Én menni akarok. - szólt Lyd. - A suli legalább eltereli a figyelmemet.
- Biztos vagy benn? - kérdeztem.
- Egészen biztos. - válaszolta határozottan és felpattant.
- Jajj, de jó. Végre nem csak ketten leszünk Jazz-el. A forks-iak túl félelmetesek. - nevetett.
- Akkor gondolom a Volvo-val megyünk. - tettem fel a költői kérdést. - Mindjárt lemegyünk Alice. 5 perc.
- Oké. És Lyd, örülök, hogy jobban vagy. - mosolygott és lement a nappaliba.

Én még azonban kételkedtem abban, hogy Lydia tényleg suliba akarna menni.
- Tényleg el akarsz menni? - kérdeztem aggódó arccal.
- Edward! Te mondta, hogy a régi családomhoz nem mehetek vissza, ezért legjobb lesz ha elfelejtem őket. És a felejtés könnyebb, ha lekötöm a figyelmem. Per pillanat az iskola erre tökéletes. - határozottan válaszolt.
Lementünk, Jasper és Alice a konyhában beszélgettek, ahol Esme megint valami álomsüteményt kreált a barátnőinek. Alice észrevett minket.
- Jasper, Lyd kimennétek a kocsihoz. Mi is megyünk rögtön csak kérdeznék valami Edwardtól. - szólt komoly hangon. Így ők ketten elindultak, míg én érdeklődve figyeltem.
- Mit szeretnél kérdezni?
- Semmit. Csak mondanom kell valamit. - elég ijesztőnek tűnt a hangja.
- Hallgatlak.
- Bella Swan. Emlékszel rá ugye? - kérdezte. Bólintottam, így folytatta tovább. - Ma legjobb lenne ha elkerülnétek. Látomásom volt, hogy Bella és Lydia veszekednek, és ez nem tenne jót Lyd-nek.
- De hát nem is ismerik egymást. - feleltem értetlenül.
- Tudom, és a látomásaim nem száz százalékosak. De gondoltam szólok. - mondta végül és elindultunk mi is az autó felé.

Tegnap annyi minden történt, Bella Swan ki is ment a fejemből. De miért veszekednének Lydiával? Remélem Alice téved.

A forksi gimnázium még mindig ugyanolyan volt üres és felszínes. Számomra legalábbis. A diákok nagy részének az sem tűnt fel, hogy Lydia majd egy hét kihagyás után újra itt van. Bár azért a srácok között akadtak páran, akiknek elállt a lélegzetük mikor megláttak. Az egész nap átlagos volt. Illetve Mrs. Stevens spanyolóráján azért örömmel üdvözölte Lydiát, ő volt a szeme-fénye. Szó se róla Lyd tökéletesen beszélt spanyolul.

Aztán elérkezett a biológia. Sokat rágódtam Alice reggeli megjegyzésén. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Amikor a teremhez értünk, még majdnem üres volt, kivéve persze egy-két könyvmolyt. Az ablakok kinyitva, mert bár az eső esett odakint elég fülledt volt minden. Szépen lassan leültünk a megszokott helyünkre, körülöttünk megfagyott minden, fura volt. Az elmúlt napokban többnyire egyedül voltam, de most itt ül mellettem a társam. Végre ugyanolyan minden, mint régen volt.

Egy perc sem telt el és kinyílt az ajtó. A huzat miatt a papírok felröppentek az asztalokról. Az ajtóban pedig ott állt Bella Swan. Az illata még mindig ínycsiklandozóan finom volt. Egész testemben megremegtem. Lassú és félénk léptekkel elindult az asztalunk felé, ahol Lydiával kézenfogva ültünk ezidáig.

Ahogy közeledett egyre jobban kívántam a vérét, minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam magam. Már nem bírtam fogni Lydia kezét, ökölbe szorítva próbáltam elrejteni őket az asztal alatt. Az arca rideg volt, a szemei pedig szikráztak, és a gondolatait még mindig nem hallottam, ez nagyon frusztráló. Elsétált mellettünk és leült a hátsó padban, ha jól emlékszem Laurent helyére.
Lydia is észrevett rajtam valamit, eddig viszonylag nyugodt voltam, és kiegyensúlyozott, de most úgy éreztem magam, mint az oroszlán, kinek ketrece előtt egy szelet húst himbálnának, nem érheti el, de szenved miatta. Halálosan.
Én szenvedtem Bella miatt és tekintetét egész óra alatt ott éreztem a hátamban.

Végtelen vizeken - 8. fejezet - Káosz

KETRECÉBEN tartott oroszlánnak éreztem magam abban a pillanatban. Megrémültem. Soha életemben ezelőtt nem éreztem hasonlót. A kezeim gúzsba kötve próbáltam ellenszegülni a szorításnak, a lábaim megfeszültek és mindvégig szörnyű bűzt éreztem.
Tovább erőlködtem, hajthatatlanul, mire megpillantottam. Egész idáig a földhöz szorított, semmit nem láttam belőle. Nem ember volt, mert a gondolatait nem hallottam, hanem farkas volt. A legveszedelmesebb fajtából való, szőrös, hatalmas, fekete vérfarkas.

Még a gondolattól is rosszul lettem, hogy egy ilyen kutya egyáltalán hozzám mert érni. Látta rajtam a mérhetetlen dühöt, engedett a szorításon. Morgások törtek fel torkából, hihetetlen gyors volt és erős. Minden nagyon gyorsan történt, pár másodperc alatt kiszabadultam börtönéből. A düh és méreg lángra lobbantotta testem, előtört belőlem minden állati ösztön. Csak széttépni akartam az előttem vicsorgó szörnyet, darabokra szaggatni. Mikor összeütköztünk, mint két sziklatömb szabályok nélküli csattanása, az egész erdő beleremegett. Ordítások és hörgések visszhangoztak mindenfelé. Félelmetes és rémisztő volt.

Már jó ideje birkóztunk egymással, egyikünk sem engedett a másiknak, amikor az egyik ösvényen szélsebesen szaladva megérkezett Lydia. Szörnyen dühös volt.
- Edward Cullen! Mi a fenét csinálsz? - kiáltott hangosan felém. Hirtelen teljesen összezavarodtam. Velem szemben az egyetlen számba vehető ellenségem, akiről minden ösztönöm azt súgja - "Öld meg!". Míg a távolból életem szerelme felelősségre vonva akar leállítani.
- Mit jelentsen ez? Mi az, hogy mit csinálok? - kérdeztem vissza értetlenül, miközben még mindig próbáltam földre teríteni ezt a vadállatot. - Nem látod mi ez? Egy közönséges kutya. - vetettem oda közönyösen.
- Igen nagyon jól látom. Még pedig egy olyan 'kutya' - ezt a szót kissé elnyelve ejtette - aki egy itteni falkához tartozik. Tanyaékkal kötöttek szövetséget, és bizonyára nem örülnének, ha megtudnánk, hogy szétmarcangolod a legújabb, önfejű farkasukat. - elmosolyodott a végére. - Ja és Dave! Mit gondolsz, mit fog szólni a családod, ha megtudják, hogy ok nélkül nekirontottál egy vámpírnak?
A vérfarkas visszahőkölt, ahogy én is. Úgy tűnt mindkettőnkben megszólalt valamiféle bűntudat, vagy félelem. Én biztosan láttam magam előtt Carlisle és Esme arcát. Tudtam, hogy csalódnának bennem. Hátrébb léptem.
Lydia látta, hogy nagyrészt befejeztük a hadakozást, bár még mindketten vicsorogva néztünk a másikra, és megpróbált közelebb jönni, hogy megnyugtasson.

Alig várta, hogy a karjaimban tarthassam, szörnyű üres volt az a pár nap amit nélküle kellett eltöltenem. Teljesen megfeledkeztem mindenről, csak ő és én számítottunk akkor és a szerelmünk. Ahogy odaszaladt felkaptam és megöleltem, csodás volt az illata, mámorító és finom. De valami nem stimmelt nála. A szemei furcsák voltak, olyan szürkén beesettek és az írisze vadítóan mélyvörös volt. A fejébe olvasva, nem láttam mást, mint azt, hogy mennyire hiányoztam neki és hogy mennyire szeret.
- Hiányoztál. - suttogta a fülembe édesen. - Annyira...
- Sssss. - rátettem az ujjam az ajkaira. - Tudom. Én is.
Ebben a pillanatban én sem szívesen gondoltam másra. Ezt a tökéletes érzést azonban megtörte a kutya felhördülése.
- Sajnálom, hogy megtámadtalak. - dobta oda fanyarul. - Lydia tőled is bocsánatot kell kérnem. A erdő szélén egy tetemre bukkantam, és hirtelen arra gondoltam, csak vámpír tehette. Rólatok tudtam, hogy tartjátok a szerződést, de ez itt új volt, nem láttam még erre. - lebiccentett fejjel nézett. Úgy tűnt tényleg megbánta.

- Dave, ugyan már?! Errefelé egy vámpír sem támadna emberekre, tudod jól. - nyugtatta Lydia a kutyát. - Azt a szerencsétlen valószínűleg egy medve tépte szét. - folytatta.
- Én nem mondtam, hogy széttépte volna valami is. Honnan tudsz te erről? - a farkas torkából mély hörgés tört elő, és gyanakodva meredt Lydiára. Még mielőtt közelebb léphetett volna, magam mögé toltam Lyd-et.
- Jaj hát én is arra jártam, miközben vadásztam. Nyugalom Dave. Engem is köt a szerződés. - nevetett.
Őszintén szólva egy pillanatig bennem is felmerült a gondolat, de Lydia képtelen lenne rá. Biztos egy medve volt. És egyébként is a gondolataiban semmit nem láttam emberekről, sokkal inkább medvékről és szarvasokról.
- Ilyesmire még csak ne is gondolj, te... - morogtam rá Dave-re. - A legjobb ha mi most hazamegyünk. Lydia?
- Igen, egyetértek. Az lesz a legjobb. - közelebb bújt hozzám, mintha a védelmemre vágyna. - Viszlát Dave.
A vérfarkas fogcsikorgatva hátat fordított és eltűnt a sűrű erdőben.

Ketten maradtunk. Végre.
- Lydia, kérdeznem kell valamit, mert a gondolataid érzem, nem tiszták. - néztem rá komolyan.
- Persze édesem. - bújt közelebb. - Annyira hiányoztál. Ez az időszak nagyon nehéz volt nekem és attól csak nehezebb lett, hogy nem voltál velem.
- Tudom, tudom kicsim. Menjünk haza. - lehajtottam a fejem és csókot leheltem a homlokára. Szemei azonban kitisztultak, és sugárzott belőlük a határtalan boldogság
- Mit akartál kérdezni? - juttatta eszembe.
- Oh azt hiszem már semmit, bízom benned. - válaszoltam és együtt elindultunk vissza.

A háznál a többiek már izgatottan vártak minket. Nem sejtették, hogy hol maradhatunk ilyen sokáig, hiszen Emmett és Rosalie már régebben visszatértek a vadászatról. Carlisle fogadott minket, gyorsan összenéztünk, próbáltam neki mindent röviden elmondani, megértésül bólintott egyet. Úgy vélte, nem lenne a legjobb ötlet, ha ezt a kis affért a 'kutyával' elmesélnénk Tanyanak és Irinanak, nekik egy rövidített verziót próbáltam összesűríteni.

A nehezebb feladat viszont még csak most következett, el kellett mondanom Lyd-nek, hogy az édesapja telefonon érdeklődött utána. Éreztem, hogy a múltkori tóparti séta után ez az tény végleg megrendíti a családja felé az érzéseit. Biztosítanom kell arról, hogy mi mindig mellette maradunk, bárhogy is dönt, bármit is tesz. de egyedül képtelen lettem volna eléállni ezzel. Carlisle viszont segített. Az egyik szobában voltunk, Lydia épp az ablak felé meredt.
- Lydia tudjuk, hogy min mentél keresztül az elmúlt napokban, és azt hiszem én lennék a legboldogabb, ha újra olyannak látnálak, mint régen. Edward-dal együtt. Ez a dolog mindkettőtöket megviselt. - Carlisle tényleg odaadóan beszélt. - De tegnap megint fura dolog történt, és ezért is jöttünk utánad. - a hangja most komorrá, és fájdalmassá változott.
- Igen, nos kérlek próbálj meg nyugodt maradni. - helyből így kezdtem. - Tegnap délután felhívott telefonon Dereck Johnson, az édesapád. - a hangom elcsuklott. - Felőled érdeklődött. - bár próbáltam tartani magam, de szavaimból mély fájdalom és bánat hallatszott.

És amit utána éreztem, az rosszabb volt bármely pokolnál. A Lydia fejében cikázó gondolatok hirtelen mind szenvedéssel, dühvel és haraggal töltődtek meg. Szörnyű volt kívülről szemlélni mindazt, ami nála belül játszódik le. Menthetetlenül égett egy óriási máglyán, félelem és sötétség közepette, és én nem tehettem semmit. Belül nem. Amit tehettem, hogy szorosan magamhoz ölelem és nem eresztem el soha. De késő volt. Mire észbe kaptam Lydia a földön hevert, ájultan.

Végtelen vizeken - 7. fejezet - Ismeretlen ismerős

ÉRDEKES, furcsa, meglepő. Ezek a szavak kavarogtak a fejemben, miközben Bella arcát figyeltem. Olyan más volt, már mint a többi iskolatársam, más, mint egy az utcán szembejövő lány, sokkal több annál. Elhatároztam, hogy ugyanúgy viselkedem vele, mint a többiekkel. A szám rögtön mosolyra húzódott, mert ez lehetetlen, hiszen a többiekkel ellentétben, neki nem látom a gondolatait, és ez őrjítő. Bár a lelkem legmélyén, már ha egyáltalán van lelkem, valahogy a kezdetektől sejtettem, hogy ő különleges. Igen! - csapott le rám a felismerés. Ezt a szót kerestem eddig, ez a szó kellőképpen jellemzi őt. A lányt, aki itt ül mellettem és nem is sejtette, hogy ő, minden porcikájában a számomra legkedvesebb csemege.

Egész órán az arcát fürkésztem, próbáltam minél jobban kiismerni mimikáját, mely talán segíthet megértenem őt. Az arca alakja hasonlít egy szív formához, ezt már első nap észrevettem. Az ajkai mellett mindkét oldalon aranyos gödröcskék jelennek meg ha mosolyog. Csodaszép. Áldottam Mr. Brooks igazán mulattató hozzászólásait, és a többiekkel ellentétben én végig Bellára figyeltem. Vártam, hogy egyszer csak megszűnik a fejemben a filmszakadás, és hallom a gondolatait, egész órán erre koncentráltam, de mindhiába.
A türelmem teljesen elfogyott, nyugtalanul mocorogni kezdtem a székemen, és idegességemben oly erővel markoltam meg a tollamat, hogy egy erős roppanás után a tinta óvatos cseppekben elkezdte beteríteni a csuklómat. Teljesen átadtam magam a mérgelődésnek, mikor a szemem sarkában láttam, hogy egy kéz bátortalanul zsebkendőt nyújt felém.
Odafordultam Bellához, csodás mélykék szemei tisztaságán újra elméláztam. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, csak bámultam rá. Így a tinta a nadrágomra csepegett.

- Vigyázz! - szólt rám, mire persze gyorsan felkaptam a fejem. Hihetetlen, hogy ez a lány miket nem képes előhozni belőlem, illetve nem előhozni. Mintha a vámpírképességeim csődöt mondanának. A gondolatolvasás, a gyorsaság.
- Oh a francba! - kiáltottam dühösen.
- Csak nincs valami baj, Edward? - kérdezte Mr. Brooks a szemüvege mögül.
- Nem történt semmi Tanár úr. Csak apró baleset. - próbáltam kevésbé feltűnő lenni - Megengedné, hogy kimenjek megmosakodni? - tereltem gyorsan. Igen, a legjobb, ha eltűnök.
Szinte válaszra sem méltatva odaadó biológiatanárunkat, kiszáguldottam a teremből.

Végigpásztázva a lehetőségeken, kocsiba szálltam és hazahajtottam átöltözni. Délelőtt 11 óra volt, semmi forgalom, így bátran próbálgathattam a Volvo képességeit. Otthon senkit sem találtam. Úgy tűnik Esme elment vásárolni. Ha meglátna itthon, magyarázkodnom kéne, amit meg nem szeretek, szóval lássuk be így a legjobb.
Már épp készültem kilépni az ajtón, amikor hirtelen megszólalt a telefon. Egy pillanat alatt ott termettem a nappaliban és felvettem.
- Halo, itt Edward Cullen beszél. - kezdtem.
- Jó napot! Dereck Johnson vagyok. - hangzott a vonal túlsó végén egy idősebb férfi hang. - Dr. Carlisle Cullen-t keresem.
- Jó napot! A fia vagyok. Én nem tudok segíteni? Mit tehetek Önért?
- Remélem, hogy tud. Ismer egy bizonyos Lydia Johnson-t? - válaszolta az öregúr.
Valami hirtelen belém hasított, fájdalom és félelem egyszerre. Szörnyen éreztem magam. Egyetlen Lydiát ismertem, azt a Lydiát, akit 5 éve egy össztört csónak mellett találtam félholtan, azt aki azóta az életemet jelentette, minden értelemben. Sokat beszéltem Lydia 'újjászületése' után Carlisle-al. Számításba vettünk szinte minden eshetőséget, hogy mit teszünk akkor, ha a családja keresni fogja őt. Mindig abban reménykedtem, hogy ez sosem fog előfordulni, de úgy látszik, pár napja a tónál Dereck felismerte a lányát. Én pedig ott álltam a nappaliban teljesen tanácstalanul.
- Halo, halo, ott van még? Nem ismeri Lydiát? Tudja ő a lányom, és már 5 éve elvesztettük őt. - hangjában teljes kétségbeesést véltem felfedezni.
- Nagyon sajnálom a lányát. - egyszerűen nem volt szívem az igazsághoz, még az igazság feléhez sem. Azt sem mertem elárulni, hogy ismerem. - Elképzelhető, hogy Carlisle hallott róla. Amint hazaér átadom neki az üzenetet. - próbáltam rezzenéstelenül válaszolni, de legbelül rettegtem.
- Nagyon köszönöm fiatalember. Nem is tudja mennyit jelent ez nekem. Ezen a számon visszahívhat.
- Nincs mit. Viszlát. - köszöntem el egyszerűen és lecsaptam a kagylót.
A fejemben összekuszálódott minden, most éreztem először fáradtnak magam évek óta. Belefáradtam ebbe az egészbe. Olyan könnyű embernek lenni, olyan könnyű felkelni minden nap, dolgozni, egyszerű napirendben él. De vámpírként minden teljesen más. Lekuporodtam a telefonállvány melletti sarokba, erőtlenül és kiüresedetten.

Késő délután lehetett, mikor egy közelgő autó zajára lettem figyelmes, koncentráltam és Esme gondolatait hallottam. Vidám volt, az egész napot a barátaival töltötte. A bejárathoz mentem, hogy ott üdvözöljem őt.
- Esme! - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Szervusz Edward. Hogyhogy már itthon vagy? A többiek is... - nem hagytam, hogy befejezze, a fejében előre láttam a kérdéseit.
- Nem, csak én vagyok itthon. Alice és Jasper még suliban vannak. - válaszoltam gyorsan. - És nincs semmi baj csak, tudod, elmaradt az órám. - gondoltam ha füllentek kicsit megúszom a vallatást. de Esme túl jól, és túl régóta ismert ahhoz, hogy ne tűnt volna fel neki a nyugtalanságom.
- Édesem látom, hogy történt valami. Olyan feszült vagy. Nem kellene vadásznod? - kérdezte bársonyos hangon. A szemeiben tükröződő szeretet minden kétségemet eloszlatta. Sóhajtottam.
- De talán az segítene. - ismertem be végül. - Annyi minden történt, kezdem azt érezni, hogy összegyűltek a felhők a fejem felett, mintha minden kicsúszna az irányításom alól. Sosem fordult elő velem ilyen. - előtört belőlem a válasz.
- Gyere, mesélj el mindent. - átölelt és bementünk a nappaliba.
Nagy vonalakban elmeséltem neki Bella iránti kételyeimet, mely szerint a lány nagy mértékben befolyásolja képességeimet...és hogy ő önmagában is különleges, mert nem látom a gondolatait. De jelenleg talán nagyobb gondnak számított Dereck, Lydia apja. És a telefonhívás.
Esme arca végig nyugodt maradt és megértően nyugtázta monológomat.
- Azt hiszem először Dereck-kel kellene foglalkoznunk. Felhívom Carlisle-t. - ezzel elvonult telefonálni.
Nagyrészt figyeltem miről beszélnek, de semmi újdonságot nem hallottam.
- Carlisle siet haza, és együtt mindent megbeszélünk.
- Jó, örülök, hogy itt vagytok nekem. - vallottam be.
- Jajj Edward, tudnod kell, hogy mi mindig szeretni fogunk, bármi is történjen. - gyengéden átölelt és a szívem egyszeriben megkönnyebbült. Eddig többnyire csak Jasper közbenjárásának hatására éreztem ekkora hangulatváltozást, de Esme önzetlen anyai szeretete erősebb volt minden érezhető kínnál. Védve voltam, és védve éreztem magam.

Már esteledett, mikor mindenki hazaért és leültünk beszélgetni. Alice addigra mindenkinek beszámolt a Lydia apjával folytatott beszélgetésemről, így gyorsan a tárgyra térhetünk.
- Edward, a dolgok kezdenek komolyra fordulni. - kezdte nyugodtan Carlisle.- Azt hiszem legelőször szólnunk kell Lydiának.
- Egyetértek Carlisle-al, ez most elsősorban az ő döntése kell, hogy legyen. - szólt közbe Alice. - Látomásom volt. Lydia vissza akar menni a családjához, de minket sem akar elveszíteni. És innentől sötét a kép.
- Akkor most mit tegyünk? - kérdeztem. - Elmondom a történteket Lydiának. És utána? - kezdtem dühös lenni. - Nem mehet vissza egyszerűen hozzájuk, már nem ember.
- Edward nyugodj meg! - mondta Jasper és egy adag 'nyugalomfelhőt' küldött felém.
- Elmegyünk Denaliba. - Carlisle próbált megoldást találni. - Ha ott vagyunk Lydiával mikor megtudja, hogy az apja keresi, talán nem cselekszik meggondolatlanul.
- Azt hiszem ez jól is elsülhet. - mondta Alice. - Edward már nagyon hiányzol neki. Csak rád van szüksége.
Rájöttem, hogy most Lydia biztonsága a legfontosabb, így beleegyeztem.
- Rendben, rögtön indulhatunk. - nyögtem ki gyorsan.

Carlisle Mercedesével mentünk, az út rövid volt, én mégis úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságig tart. Denaliban egy hasonló életformát folytató vámpírcsalád élt, csak állatok vérével táplálkoztak, így kerültek jó barátságba Carlisle-al. Lydia Emmettel és Rosalie-val ide utazott pár napja, hogy megnyugodjon, és kipihenje magát. A tóparti találkozás az apjával elég kellemetlenül érintette.
És Dereck újra felbukkant.

Mikor megérkeztünk Tanya fogadott minket. Gyors üdvözlés után megtudtuk, hogy Lydiáék vadászni mentek és majd csak este érnek haza. De ez a dolog nem várhatott estig, gyorsan Carlisle-ra pillantottam, halványan bólintott, így rohanni kezdtem utánuk.
Sokáig kerestem őket, többnyire az illatuk után mentem, de a nyom egy idő után elveszett. Csak az érzékeimre hagyatkozhattam, erősen koncentráltam.
Hirtelen szörnyű morgást hallottam, de nem a közelemből jött, sokkal inkább csak a fejemben hallottam, Lydia gondolatai voltak.

- Ne félj, nem fog fájni. Hidd el, eddig még senki nem panaszkodott utána. - hallottam Lydia belső szavait. Dühös volt, ingerült..imádkoztam, hogy akihez így beszél, valami vadállat legyen. Ha egy embert próbálna...én nem tudom mit tennék. Majd a hangok megszűntek, nem hallottam tovább őket. Elvesztettem minden kapcsolatot Lydiával, csak abban bízhattam, hogy tiszteletben tartja családunk hagyományát, és nem vadászik embervérre.

Tehetetlenül álltam egy tisztáson, nem tudtam merre fussak. Ekkor hátulról nekem jött valami, teljesen felkészületlenül ért, térdre estem és elsötétült minden.

Hírek, frissek az új oldalamon!!!

Minden nap sok friss hírt teszek fel a Twilight/ New Moon-al kapcsolatban, nagyrészt SAJÁT fordításokat az új oldalamra.

Az új blogoldalamon főleg Twilight-al kapcsolatos infókat találtok, de az én saját stílusommal fűszerezve.

Volt egyszer egy Mókusvirág