Végtelen vizeken - 11. fejezet - Fény a sötétben

A hazafelé vezető út csendes volt és hideg. Az autóban teljesen megfagyott a levegő. Alice elől persze nem rejthettem el semmi. Ő volt az, aki már reggel figyelmeztetett. Miért is lepődöm meg ezen, hiszen előre látta. De ha tényleg látta, miért nem tett valamit. A gondolataim cikáztak, közben halkan hallottam Alice bűnbánó szavait.

"Tudom, hogy dühös vagy, de kérlek bocsáss meg. - olvastam a gondolataiban. - Sejtettem, hogy ez fog történni, de nem vagyok elég biztos a látomásaimban."

Nem tudtam rá haragudni, még sok idő kell neki, hogy kellően megtapasztalja az ereje működését, vannak vámpírok akiknek több száz év gyakorlás kell. De azt sem értettem, hogy én miért nem láttam a fejében ezeket a látomásokat? Reggel mikor beszélgettünk elméletileg olvasnom kellett a fejében. Mostanában kezdek teljesen megörülni. Valami rossz hatással van rám, nagyon rossz hatással.

A házhoz érve épp hogy leállítottam a motor, Lydia kivágódott a kocsiból és dühösen bement. Alice és Jasper csak hideg tekintettel követte őt. Lydia más lett, ez most már számukra is nyilvánvalóvá vált.

Később a szobánk felé indulva már nagyrészt átgondoltam, mit fogok mondani Lyd-nek, ám az ajtó mögött szörnyű látvány fogadott. Közös életünk színtere darabokban hevert a padlón. A ruhák, a könyvek, az emlékek, minden felforgatva. Középen pedig ott ült ő, izzó szénfekete szemekkel, meggyötörten. Lassan közelebb lépkedtem, csodás szépsége átsugárzott minden kínján és bódító illata magával ragadott. Derekára fontam karjaim és a hintaszékbe húztam. Pillantása még mindig komor és fájdalomtól megrészegült volt. Csak én segíthettem rajta, én voltam az utolsó szikra, amely újra fellobbantja azt a sugárzó tüzet, ami pár napja még veszélyes és határtalan volt. A teste didergett, belül teljesen összeroskadt. Nem szólt egy árva szót sem, csak ült.

Olyan nehéz volt nézni, ahogy átéli mindezt. Főleg, hogy ma elég boldognak tűnt, a röplabdacsapat tárt karokkal várta. És most megint üresség veszi körül. Nem mertem egy percre sem magára hagyni, ám az elmúlt napokban nem igazán törődtem az étkezéssel, és szomjúságom kezdett erősebb lenni tudatomnál. Még egy iskolai napot nem bírtam volna ki vadászat nélkül.
Lydiát csendesen magára hagytam, és megkértem Alice-t, hogy időnként pillantson be hozzá. Fájó szívvel ugyan, de mégis egyedül hagytam.

A vadászatot viszont próbáltam a lehető legrövidebb idő alatt befejezni, nem figyelve semmi másra, csakhogy szomjúságom alább hagyjon. És mintha az életem függött volna rajta, szélsebesen száguldottam hazafelé.

A házhoz közeledve kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. A családom gondolataiba olvasva láttam mindent.Lydia elment.Bekövetkezett az amit már legbelül mind sejtettek, és ami ellen én minden porcikámmal tiltakoztam és próbáltam megakadályozni. Megvárta amíg egyedül hagyom és persze jól tudta azt is, hogy ha Jaspert felidegesíti a saját érzéseivel, akkor Alice inkább Jasperrel marad, mintsem, hogy felette őrködjön.

Ekkor már nem a házra koncentráltam, Lydia gondolatait figyeltem, hátha meghallom merre jár. Ha megtalálom utánamehetek, és visszahozhatom, még mielőtt őrültséget csinálna. De minden hiába, összesen talán fél óráig voltam távol, és nem juthatott nagyon messzire, de mégsem hallom őt. Mintha elméje teljesen zárva lenne előttem, pont úgy mint Belláé.

Több órás eredménytelen keresgélés után, és többszöri sikertelen gondolatolvasást követve tértem vissza a házunkhoz. Belépve hallottam, ahogy mindenki összegyűlt a nappaliban és komoly tanácskozás zajlik. Először azt hittem, hogy Lydia eltűnését vitatják meg íly hevesen. Majd, hogy követni tudjam a gondolatmenetet, beleolvastam Carlisle fejébe és rögtön megértettem.

- Edward! Jó, hogy végre ittvagy. - szólt hozzám Carlisle. - Az már tudod, hogy Lydia elment. De most egy sokkal fontosabb dologgal is foglalkoznunk kell.
- Igen, most már látom. - feleltem. Teljesen elgyengültem hirtelen. Láttam mindent, és végre világossá vált az elmúlt pár nap örült értelmetlensége. Mindenre ott volt a magyarázat, pont ott az orrunk előtt, csak nem vettük észre.

Amíg távol voltam, hogy Lydia után kutassak, Tanya telefonált Denaliból. Carlisle beszélt vele, így a fejébe olvasva hallhattam a beszélgetést. Amióta pár napja náluk jártunk az ottani farkasfalka több embertetemet talált az erdőben. Mind vámpírgyilkosság áldozata, és mind egy vámpíré.Lydiáé.

- A farkasok törzse nagyon nyugtalan. - szólt Tanya dühösen. - Az elmúlt 500 évben nem történt ilyesmi errefelé. És bár tudják, hogy nem mi tettük, most el akarnak űzni minket a területről.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez igaz. - felelte Carlisle. - Lydiát az elmúlt napokban sok atrocitás érte, de nem hinném, hogy embert ölt volna.
- Carlise, a legnagyobb tisztelettel szólok most. A családjaink közti barátság örök és feloszthatatlan, de a családod egyik tagja a mi területünkön gyilkolt, a farkasok pedig bosszút akarnak. Ide kell jönnötök, és el kell rendeznünk ezt az ügyet.

A gondolatok már el-elmaradoztak, a szavak elhalkultak körülöttem. Csalódottság járta át a testem, és a tudat, hogy az elmúlt öt év csupa hazugság volt, megrémített. Hirtelen éreztem, ahogy Esme gyengéd karja átölel és biztonságot ad.

- Edward, nem tehetünk semmit. - mondta. - Lydia döntött így.
- A legfontosabb, hogy elrendezzük a dolgokat Alaszkában. - szólalt fel Carlisle. - Már telefonáltam Emmett-nek és Rose-nak, holnap hazajönnek. Mi majd elmegyünk Denaliba. Ezzel most nem kell törődnöd. - Az arcuk hirtelen meghittséggel lett teli, tudatukból szeretet és aggodalom áradt.
- De én... az én hibám... - kezdtem, de mindannyian nemet intettek.
- Most meg kell tudnod nyugodnodni, visszamenni a suliba és mással törődni. - bíztatott Alice. - Jasper majd segít,hogy könnyebb legyen és mi is mind itt vagyunk.

Éreztem, ahogy tényleg könnyebb lesz minden, ahogy a dolgok elhalványulnak és az elhangzott szavak súlytalanná válnak, de tudtam, hogy mindez csak Jaspernek köszönhető, mégis jó volt, nyugodt.

Már hajnal volt, mikor visszamentem a szobánkba, most már csak az én szobámba. A földön még mindig rendszertelenül hevertek a CD-k, könyvek, ruhák. Összességben minden, ami az elmúlt öt évben összekötött Lydiával. Azzal, hogy dühében felforgatta a szobát, teljesen felforgatta az életünket.

Az asztalon heverő papírok között figyelmes lettem egy iskolai hirdetményre. Mr. Brook természettudományi kiáltványa volt.

"Kedves Diákok!

Mint minden évben, idén is megrendezzük a Tavaszi Tudományos Napokat, melynek keretében rengetek információval lehettek gazdagabbak a kémia, fizika, földrajz és biológia tudományok terén.

Az első foglalkozás április első szerdáján lesz. Ekkor biológia óra keretében a helyi kórházba látogatva ismerkedhettek meg a sebészettel.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk a Tavaszi Tudományos Napokon!

Samuel Brooks"

A dátum aznapra szólt, kissé örültem is neki, talán a orvostan eltereli a figyelmemet ezekről a dolgokról.

Szomorkás idő volt. Napsugaraknak semmi nyoma. Igazán ideális vámpíridő. Reggel fél nyolc körül viszont már senki nem volt otthon. Alice és Jasper vásárolni mentek, beszerezni a legfontosabb dolgokat Alaszkába. Carlisle pedig Emmett-ék elé ment a reptérre. Esme is eltűnt, bizonyára a barátaival töltötte a reggelit, mostanában őket is elhanyagolta a zűrzavaros ügyeink miatt. Így hát egyedül indultam iskolába.

A parkolóban már ott várt a busz, amellyel a tudományos kirándulásra indultunk. A busz körül futkározó diákok és rendet teremteni próbáló tanárok keveredtek. A hátsó sorok egyikében egy számomra még mindig "kulcsra zárt ajtó" Bella Swan állt. Lassan felszálltunk, a helyeket pillanatok alatt töltötték fel a tanulók. Én is leültem egy üres ülésre, mellém persze nem merészkedett senki, aminek jelen esetben örültem is. A busz már majdnem indult, amikor egy halk hangot hallottam, amint Mr. Brooks-al beszél.

- De tanárúr, kérem értse meg, én rosszul vagyok a vértől, és minden hasonló kórházi, felboncolós dologtól. - győzködte Bella kedvenc biológia tanárunkat. - A sebészet nem nekem való.
- Neked való, vagy nem neked való, ez az órarend része. - felelte erélyesen. - Tessék, ott még van egy szabad hely. - és felém mutatott.

Bella gondterhelt arccal, mint akit végleg legyőztek, indult meg a busz hátulja felé, majd leült a mellettem lévő ülésre. Szótlanul utaztunk, párszor figyeltem fel arca rezdüléseire, hátha abból kiolvashatom gondolatait.

Majd hirtelen, minden előjel nélkül szikrázóan sütni kezdett a Nap. És vakítóan sugárzott át a busz ablakán. Az arcom és a kezeim csillogni kezdtem, Bella pedig valóságos csodaként figyelte bőröm tündöklését.

Jubileum!

Van szerencsém ezúton bejelenteni, hogy elkészült a 10. fejezet, vagyis jubileumot ünnepelhetünk! :)
Amikor április végén írni kezdtem, akkor még eszembe sem jutott, hogy idáig eljuthatok, illetve, hogy ennyien olvassátok majd a történetemet. Minden kedves olvasómnak szeretném megköszönni a kitartó várakozást, főleg ugye az érettségi idején, és néhányotoknak a kommenteket is. Tényleg sokat jelent nekem, és erőt ad, hogy folytassam.

A mai nap tehát emlékezetes. Van mit ünnepelni, hiszen az elmúlt két hónapban több mint 5000-en látogattátok meg az oldalt, és közel 10000 oldalmegtekintés volt, ami szerintem igazán tiszteletre méltó és tükrözi azt, hogy nektek is sokat jelent a történet.
Így a jubileumra való tekintettel két meglepetést hoztam nektek - természetesen az új fejezeten kívül . Úgy gondolom mindkettő elég szembetűnő, de kezdjük talán a látványosabbal!

Az új design - igen, nos sokáig törtem a fejem, hogy milyen is jegyen, legyen-e egyáltalán. De aztán úgy gondoltam, hogy a régi fejléc, már nem tükrözi a történet lélektani állapotát.
A másik meglepetés, remélem néhányotoknak azért ez is feltűnt, hogy most először megpillanthatjátok Lydia Cullen arcát. Sokáig kerestem a megfelelő embert, és arcot. Végül rá esett a választásom!

Itt a vége! A kis érzelgős beszédemnek! Mégegyszer köszönök mindent, és szeretném ha még többen írnátok kommenteket, hiszen a véleményetek segít a legtöbbet, abból tudom, hogy min kell csiszolni, min kell változtatni.

Köszönöm és kellemes olvasást kívánok!

Pussz: Renee

Végtelen vizeken - 10. fejezet - Elkezdődött

ÜLDÖZÖTT vad, kit vadásza les, úgy figyelt rám. A tudat, hogy ott ül mögöttem, most az egyszer erősebb volt a szomjamnál, erősebb bárminél. Nem bírtam ki, hátranéztem. És ezzel együtt elkövettem életem legrosszabb hibáját.

Kemény, de mámoros pillantása villámként csapott le rám, én pedig percekig nem is tudtam menekülni tekintete börtönéből. Csak ültem ott, elmerengve, miközben körülöttünk minden átlagos volt, minden ugyanúgy folyt, mint bármely más nap. Saját kis világot teremtettünk akkor, valami egyedülállóan személyeset egymás között. Nem éreztem így magam ... azóta, hogy ... azóta, hogy először néztem Lydia szemébe.

Csak néztük egymást. Olykor elmosolyodott, és a kedves kis gödröcskék melyek megjelentek ajkai mellett, engem is megnevettetek. Ekkor viszont hirtelen megértettem mindent. Beléptem egy kapun, beléptem egy olyan világba, ahonnan nem lesz könnyű kikeveredni. Eddig megpróbáltunk elszigetelődni tőlük, és bár mindennap érintkeztünk velük, mintha két külön világban éltünk volna. De én áthágtam a szabályokat, közel kerültem egy emberhez.

Már kezdettől fogva tudtam, valami különleges lakozik benne, amitől más, mint a többi átlagos diák. Az első alkalommal, mikor elkaptam a folyóson, mert majdnem elesett, mikor először csiklandozta e nemes illat az orromat, tudtam, hogy ő nem csak egyszerűen egy ember. Ő Isabella Swan.

Percekig elmerengve figyeltem arcának minden rezdülését, majd váratlanul Lydia kíváncsi és mindig kétkedő arcával találtam szembe magam.

- Mit bámulsz annyira? - kérdezte érdeklődően. Bár gondolataiban rögtön láttam a gyanakvást. Az évek során amióta együtt voltunk a mérleg nyele általában ő felé állt, mindig sorban álltak előtte a hódolók. Sokszor, volt hogy hónapokig kellett hallgatnom egy-egy srác nyáladzó gondolatait. De Lyd mindig megnyugtatott, hogy számára én vagyok az egyetlen és tökéletes.

De ez a helyzet még nekem is új volt. Lydia féltékeny? Kizárt. Igazából még én sem tudom mi érzek. Furcsa ez az egész. Zavaros.

- Semmit. - az arca hirtelen hitetlenkedővé vált. - Tényleg semmit, nyugi. Csak Mr. Brooks valamit mondott az izopropilénekről, és ezen gondolkodtam. - őszinte voltam, már amennyire az őszinteségnek számít, hogy Bella arcán kívül semmit nem bámultam. Próbáltam hát nyugodt maradni, és őszintén hazudni.

- Rendben. – békésen mosolygott és félkézzel átölelt. Habár tényleg össze voltam zavarodva, Lydia közelsége és érintései most is, mint mindig izgatóan és szenvedélyesen hatottak rám. - Mindjárt vége az órának, tudod utána edzés lesz, és a csajok már egy ideje nélkülöznek. - a pontosság a vérünkben volt, vagy legalábbis a vérünk helyén, amint Lydia befejezte a mondatot, megszólalt a jelzőcsengő.

- Persze tudom. A csapat a második az életedben. Bár néha azt érzem, hogy nem így van. - feleltem. Lydia a suli profi röplabdacsapatában játszott. Mindig is szerette a sportokat, és imádott játszani, a legtöbb meccsén ott van az egész család. És bár ez nem publikus, de Alice közbenjárásával – amikor előre kiszemeli az ellenfél taktikáját – Lyd gyakran vezeti győzelemre a csapatot.

- De így van, viszont ha az idei szezonba végre nyerni is akarunk, ráncba kell szednem őket. - mosolygott. - Szóval akkor óra után megvársz?

- Ott leszek. - feleltem. Rövid puszit nyomott az ajkaimra, majd elviharzott a teremből. Én pedig egyedül maradtam. Megint. Hiába jött vissza, mintha a Denaliban eltöltött idő óta távolibbnak érezném magamtól. Mintha titkolna valamit. Félek, hogy már nem bízhatok meg benne feltétel nélkül.

Az osztályban viszont még ott volt Bella. Hirtelen újra bevillantak Alice reggeli szavai. Vajon az óra elején elkerültük a bajt? Éppen elkezdtem ezen gondolkodni, mikor mellém ért a padok közötti soron. Hátat fordítva ültem, de nem is kellett oda néznem, rögtön megéreztem vére illatát. Most, hogy nem láttam az arcát, nem figyelhettem csodásan kék szemeit az ösztönök erősebbek voltak. Nem mint Bella állt akkor mellettem, hanem mint egy finom csemege, akire már napok óta vágyom.

Csak óvatosan fordultam felé, egy pillanatra megállt és rám mosolygott. Úgy nézett ki, mint egy valódi angyal, meseszerű látomásnak tűnt. Nem is valódinak. De tovább is indult, a csoda egy másodpercig tartott csak. Így utána szóltam.

- Bella! - a hangom érdes volt és rekedtes. A méreg már épp termelődni kezdett a számban. - Tudod a helyed, szóval...

- Szia Edward. - szólalt meg halkan. - Ne aggódj! Ő bizonyára Lydia volt. - végig a padlót nézte, pedig szükségem lett volna a szemére. Látnom kell a szemeit, az elássa bennem a vámpírt, és előhoz valami újat, valami emberit.

- Igen. Lydia. - feleltem.

- Ne haragudj, de mennem kell. Órám lesz. - hadarta. A válaszomra várt, de én csak bólintottam. Egyetlen iskolai szünet alatt elengedtem két csodás lényt. Nevezzetek csak nyugodtan baleknak. Az vagyok. Egy vámpír, aki nem tudja hogy vámpír-e valójában. Egy vámpír, aki kezd felfedezni egy új világot.

Abban reménykedtem, hogy a zene rendbe rakja a fejem, amíg Lydia-ra várok. Így azt terveztem, hogy az elkövetkező ötven percet a Volvo kényelmes bőr ülésén fogom eltölteni, Santaolla társaságában. A parkoló üres volt, mindenkinek órája volt, vagy már hazament a nagyszünet után, így nyugodtan tekertem fel maximumra a hangerőt és átadtam magam a muzsika erejének.

Kicsit később a két szám közti szünetben őrült kiabálásra és veszekedésre lettem figyelmes. Lydiát hallottam, szörnyen dühös volt. Próbáltam olvasni a fejében, és akkor megláttam... Alice-nek igaza volt. Alice-nek mindig igaza van. Lydia épp Bella fejét szidta, nem valami mézes-mázasan.

- Mit képzelsz te? - mondta szinte kiabálva. - Elmegyek egy hétre, és te meg csak úgy befurakodsz? - A gondolatai gonoszak és felszínesek voltak.

- Én csak... Beálltam játszani, mert hiányzott egy ember. - próbálta menteni magát Bella.

- Nem is vagy jó játékos. Egyetlen jó feladásod nem volt az egész játék alatt. - Lydia egyre idegesebb volt. Már nagyon úgy éreztem, hogy be kell avatkoznom, nem igaz, hogy nincs ott egy tanár. Szerettem Lydia-t, de most csak egy felfuvalkodott pulykának láttam, aki rátámadt egy kiscsibére, és az egész tyúkfarmon ez senkit nem érdekel.

- Jó, rendben. Kiszállok. - Bella végre a menekülést választotta. Ahogy képzelem, nem lehet egy nagy élmény Lydia izzó éjfekete tekintetét bámulni. - Majd a kispadon megvárom a játék végét.

- Na végre, legalább tanultál ma valamit, ha már a röpi nem megy. - kacagott. Egyre idegesebb lettem a kocsiban. Teljesen visszataszított Lyd viselkedése. Azelőtt sosem volt feltűnősködő, vagy éppen felszínes. De ma, ma óriásit csalódtam benne, a lehető legrosszabb értelemben. És sajnáltam Bellát, az ő fejébe nem láttam bele, így nem tudhattam mit érez valójában, de nem hiszem, hogy ha most látnám, akkor arca olyan fényárban úszna, mint máskor.

A hátralévő idő nagyrészében próbáltam lenyugtatni magam, nem szabad nekiesnem Lydiának, hiszen most nehéz neki a családja miatt. Vissza kell fognom magam. Majd az öltözőkhöz mentem, ott vártam rá. Nem is tartott sokáig, pár perc múlva megjelent pár csapattaggal az oldalán, akik közül sajnos többen tápláltam irántam szenvedélyes érzelmeket, de mindent megtettem, hogy csak Lyd-re koncentráljak.

- Szia édesem! - köszönt. - Mivel töltötted az időt? - tette fel a kérdést, de a válaszomat már nem várta meg. Elkezdett magyarázni a csapatról meg a játékról, ami többnyire lekötött, de most valahogy nem érdekelt. - A csapat nagyon felkészült, szerintem nagy esélyünk van meg idén bajnokok legyünk. Az edző is azt mondta, hogy …

- Miért bántottad Bellát? - nem bírtam tovább hallgatni, közbevágtam.

- Mit? Miről beszélsz? - nézett értetlenül. - És ki az a Bella? - láttam a fejében, hogy abszolút nem érdekli a dolog, és már a gondolat is fárasztja, hogy erről kell beszélnie.

- Isabella Swan. A rendőrfőnök lánya. - magyaráztam neki, mire az arcán eddig ülő unott tekintet hirtelen értelmet nyert.

- Oh, az új lány? Mi van vele? - kérdezte közönyösen, miközben búcsúzkodott a többi lánytól.

- Miért bántottad? - ismételtem. - Tudom mi történt. Hallottam minden szót. A gondolataidat. - nem bírtam a szemébe nézni, és egyébként se látott volna rajtam mást, csak fájdalmat.

- Mióta pesztrálod te az új csajt? Miért érdekel ennyire? - elkezdett faggatózni. - Egyébként meg nem bántottam, befurakodott a csapatomba, és most hogy visszajöttem, a kispadon a helye.

Láttam, hogy nem győzhetek, a határozott elképzelései ellen nincs mit tenni. Jobbnak láttam kerülni a további súrlódásokat.

- Rendben. Menjünk, Alice és Jasper már kint várnak. - Bólintott és elindultunk a parkoló felé. Most az egyszer nem kézen fogva. Az ajtóból hátra nézve megpillantottam Bellát, akkor lépett ki az öltözőből. A haja nedves volt, az arca tűzpiros és fáradt. Nehéz csatát vívott egy erős ellenféllel, de talpon maradt. Erre nem sokan képesek, csak akik igazán különlegesek. És ő az, legalábbis azt hiszem.