Végtelen vizeken - 10. fejezet - Elkezdődött

ÜLDÖZÖTT vad, kit vadásza les, úgy figyelt rám. A tudat, hogy ott ül mögöttem, most az egyszer erősebb volt a szomjamnál, erősebb bárminél. Nem bírtam ki, hátranéztem. És ezzel együtt elkövettem életem legrosszabb hibáját.

Kemény, de mámoros pillantása villámként csapott le rám, én pedig percekig nem is tudtam menekülni tekintete börtönéből. Csak ültem ott, elmerengve, miközben körülöttünk minden átlagos volt, minden ugyanúgy folyt, mint bármely más nap. Saját kis világot teremtettünk akkor, valami egyedülállóan személyeset egymás között. Nem éreztem így magam ... azóta, hogy ... azóta, hogy először néztem Lydia szemébe.

Csak néztük egymást. Olykor elmosolyodott, és a kedves kis gödröcskék melyek megjelentek ajkai mellett, engem is megnevettetek. Ekkor viszont hirtelen megértettem mindent. Beléptem egy kapun, beléptem egy olyan világba, ahonnan nem lesz könnyű kikeveredni. Eddig megpróbáltunk elszigetelődni tőlük, és bár mindennap érintkeztünk velük, mintha két külön világban éltünk volna. De én áthágtam a szabályokat, közel kerültem egy emberhez.

Már kezdettől fogva tudtam, valami különleges lakozik benne, amitől más, mint a többi átlagos diák. Az első alkalommal, mikor elkaptam a folyóson, mert majdnem elesett, mikor először csiklandozta e nemes illat az orromat, tudtam, hogy ő nem csak egyszerűen egy ember. Ő Isabella Swan.

Percekig elmerengve figyeltem arcának minden rezdülését, majd váratlanul Lydia kíváncsi és mindig kétkedő arcával találtam szembe magam.

- Mit bámulsz annyira? - kérdezte érdeklődően. Bár gondolataiban rögtön láttam a gyanakvást. Az évek során amióta együtt voltunk a mérleg nyele általában ő felé állt, mindig sorban álltak előtte a hódolók. Sokszor, volt hogy hónapokig kellett hallgatnom egy-egy srác nyáladzó gondolatait. De Lyd mindig megnyugtatott, hogy számára én vagyok az egyetlen és tökéletes.

De ez a helyzet még nekem is új volt. Lydia féltékeny? Kizárt. Igazából még én sem tudom mi érzek. Furcsa ez az egész. Zavaros.

- Semmit. - az arca hirtelen hitetlenkedővé vált. - Tényleg semmit, nyugi. Csak Mr. Brooks valamit mondott az izopropilénekről, és ezen gondolkodtam. - őszinte voltam, már amennyire az őszinteségnek számít, hogy Bella arcán kívül semmit nem bámultam. Próbáltam hát nyugodt maradni, és őszintén hazudni.

- Rendben. – békésen mosolygott és félkézzel átölelt. Habár tényleg össze voltam zavarodva, Lydia közelsége és érintései most is, mint mindig izgatóan és szenvedélyesen hatottak rám. - Mindjárt vége az órának, tudod utána edzés lesz, és a csajok már egy ideje nélkülöznek. - a pontosság a vérünkben volt, vagy legalábbis a vérünk helyén, amint Lydia befejezte a mondatot, megszólalt a jelzőcsengő.

- Persze tudom. A csapat a második az életedben. Bár néha azt érzem, hogy nem így van. - feleltem. Lydia a suli profi röplabdacsapatában játszott. Mindig is szerette a sportokat, és imádott játszani, a legtöbb meccsén ott van az egész család. És bár ez nem publikus, de Alice közbenjárásával – amikor előre kiszemeli az ellenfél taktikáját – Lyd gyakran vezeti győzelemre a csapatot.

- De így van, viszont ha az idei szezonba végre nyerni is akarunk, ráncba kell szednem őket. - mosolygott. - Szóval akkor óra után megvársz?

- Ott leszek. - feleltem. Rövid puszit nyomott az ajkaimra, majd elviharzott a teremből. Én pedig egyedül maradtam. Megint. Hiába jött vissza, mintha a Denaliban eltöltött idő óta távolibbnak érezném magamtól. Mintha titkolna valamit. Félek, hogy már nem bízhatok meg benne feltétel nélkül.

Az osztályban viszont még ott volt Bella. Hirtelen újra bevillantak Alice reggeli szavai. Vajon az óra elején elkerültük a bajt? Éppen elkezdtem ezen gondolkodni, mikor mellém ért a padok közötti soron. Hátat fordítva ültem, de nem is kellett oda néznem, rögtön megéreztem vére illatát. Most, hogy nem láttam az arcát, nem figyelhettem csodásan kék szemeit az ösztönök erősebbek voltak. Nem mint Bella állt akkor mellettem, hanem mint egy finom csemege, akire már napok óta vágyom.

Csak óvatosan fordultam felé, egy pillanatra megállt és rám mosolygott. Úgy nézett ki, mint egy valódi angyal, meseszerű látomásnak tűnt. Nem is valódinak. De tovább is indult, a csoda egy másodpercig tartott csak. Így utána szóltam.

- Bella! - a hangom érdes volt és rekedtes. A méreg már épp termelődni kezdett a számban. - Tudod a helyed, szóval...

- Szia Edward. - szólalt meg halkan. - Ne aggódj! Ő bizonyára Lydia volt. - végig a padlót nézte, pedig szükségem lett volna a szemére. Látnom kell a szemeit, az elássa bennem a vámpírt, és előhoz valami újat, valami emberit.

- Igen. Lydia. - feleltem.

- Ne haragudj, de mennem kell. Órám lesz. - hadarta. A válaszomra várt, de én csak bólintottam. Egyetlen iskolai szünet alatt elengedtem két csodás lényt. Nevezzetek csak nyugodtan baleknak. Az vagyok. Egy vámpír, aki nem tudja hogy vámpír-e valójában. Egy vámpír, aki kezd felfedezni egy új világot.

Abban reménykedtem, hogy a zene rendbe rakja a fejem, amíg Lydia-ra várok. Így azt terveztem, hogy az elkövetkező ötven percet a Volvo kényelmes bőr ülésén fogom eltölteni, Santaolla társaságában. A parkoló üres volt, mindenkinek órája volt, vagy már hazament a nagyszünet után, így nyugodtan tekertem fel maximumra a hangerőt és átadtam magam a muzsika erejének.

Kicsit később a két szám közti szünetben őrült kiabálásra és veszekedésre lettem figyelmes. Lydiát hallottam, szörnyen dühös volt. Próbáltam olvasni a fejében, és akkor megláttam... Alice-nek igaza volt. Alice-nek mindig igaza van. Lydia épp Bella fejét szidta, nem valami mézes-mázasan.

- Mit képzelsz te? - mondta szinte kiabálva. - Elmegyek egy hétre, és te meg csak úgy befurakodsz? - A gondolatai gonoszak és felszínesek voltak.

- Én csak... Beálltam játszani, mert hiányzott egy ember. - próbálta menteni magát Bella.

- Nem is vagy jó játékos. Egyetlen jó feladásod nem volt az egész játék alatt. - Lydia egyre idegesebb volt. Már nagyon úgy éreztem, hogy be kell avatkoznom, nem igaz, hogy nincs ott egy tanár. Szerettem Lydia-t, de most csak egy felfuvalkodott pulykának láttam, aki rátámadt egy kiscsibére, és az egész tyúkfarmon ez senkit nem érdekel.

- Jó, rendben. Kiszállok. - Bella végre a menekülést választotta. Ahogy képzelem, nem lehet egy nagy élmény Lydia izzó éjfekete tekintetét bámulni. - Majd a kispadon megvárom a játék végét.

- Na végre, legalább tanultál ma valamit, ha már a röpi nem megy. - kacagott. Egyre idegesebb lettem a kocsiban. Teljesen visszataszított Lyd viselkedése. Azelőtt sosem volt feltűnősködő, vagy éppen felszínes. De ma, ma óriásit csalódtam benne, a lehető legrosszabb értelemben. És sajnáltam Bellát, az ő fejébe nem láttam bele, így nem tudhattam mit érez valójában, de nem hiszem, hogy ha most látnám, akkor arca olyan fényárban úszna, mint máskor.

A hátralévő idő nagyrészében próbáltam lenyugtatni magam, nem szabad nekiesnem Lydiának, hiszen most nehéz neki a családja miatt. Vissza kell fognom magam. Majd az öltözőkhöz mentem, ott vártam rá. Nem is tartott sokáig, pár perc múlva megjelent pár csapattaggal az oldalán, akik közül sajnos többen tápláltam irántam szenvedélyes érzelmeket, de mindent megtettem, hogy csak Lyd-re koncentráljak.

- Szia édesem! - köszönt. - Mivel töltötted az időt? - tette fel a kérdést, de a válaszomat már nem várta meg. Elkezdett magyarázni a csapatról meg a játékról, ami többnyire lekötött, de most valahogy nem érdekelt. - A csapat nagyon felkészült, szerintem nagy esélyünk van meg idén bajnokok legyünk. Az edző is azt mondta, hogy …

- Miért bántottad Bellát? - nem bírtam tovább hallgatni, közbevágtam.

- Mit? Miről beszélsz? - nézett értetlenül. - És ki az a Bella? - láttam a fejében, hogy abszolút nem érdekli a dolog, és már a gondolat is fárasztja, hogy erről kell beszélnie.

- Isabella Swan. A rendőrfőnök lánya. - magyaráztam neki, mire az arcán eddig ülő unott tekintet hirtelen értelmet nyert.

- Oh, az új lány? Mi van vele? - kérdezte közönyösen, miközben búcsúzkodott a többi lánytól.

- Miért bántottad? - ismételtem. - Tudom mi történt. Hallottam minden szót. A gondolataidat. - nem bírtam a szemébe nézni, és egyébként se látott volna rajtam mást, csak fájdalmat.

- Mióta pesztrálod te az új csajt? Miért érdekel ennyire? - elkezdett faggatózni. - Egyébként meg nem bántottam, befurakodott a csapatomba, és most hogy visszajöttem, a kispadon a helye.

Láttam, hogy nem győzhetek, a határozott elképzelései ellen nincs mit tenni. Jobbnak láttam kerülni a további súrlódásokat.

- Rendben. Menjünk, Alice és Jasper már kint várnak. - Bólintott és elindultunk a parkoló felé. Most az egyszer nem kézen fogva. Az ajtóból hátra nézve megpillantottam Bellát, akkor lépett ki az öltözőből. A haja nedves volt, az arca tűzpiros és fáradt. Nehéz csatát vívott egy erős ellenféllel, de talpon maradt. Erre nem sokan képesek, csak akik igazán különlegesek. És ő az, legalábbis azt hiszem.