Végtelen vizeken - 6. fejezet - Veszélyes csemege

A BIOLÓGIA előadó felé tartottunk, Bella Swan előttem lépkedett, szörnyű előérzetem támadt, mint amikor a szuperhősök előre megérzik, ha az 56-os és 42-es utca kereszteződésében óriási karambol van készülőben, vagy amikor az Atlanti-óceán felett kialakuló hurrikán egyenes a keleti part felé tart. Pont így éreztem magam, csakhogy én nem voltam szuperhős, sokkal inkább valami olyan, aki mindenkire veszélyt jelent.

Ekkor Bella résnyire nyitotta a terem ajtaját, és megtörtént a baj. Az ajtó hirtelen kivágódott az erős huzattól, Bella a lökéstől hátravetődött a karjaimba, elkaptam, de bárcsak ne tettem volna, bárcsak elszaladtam volna. A szél dallamosan hullámoztatta mogyoróbarna haját az arcom előtt, és törékeny testének illata bódította el elmémet. Soha eddigi vámpírlétem alatt nem éreztem édesebbnek ember vérét, mint az övét. Egy kiéhezett, vérszomjas vadállat, kezében a világ legfinomabb csemegéjével, és mindez egy iskola folyosóján. Milyen abszurd, de sajnos igaz.

Kezeim görcsbe rándultak, minden izmom megfeszült, próbáltam nem lélegezni, ebből a csodálatos illatból ennyi is bőven elég volt. Teljesen megmerevedtem, amit Bella is észrevett. Időközben megpróbált talpra állni, de karjaim görcsösen tartották őt. Végül megerőltettem magam, és engedve a szorításon Bella kiszabadult.
- Hé, jól vagy? Mi történt a kezeddel? - kérdezte. - Ne haragudj, elég ügyetlen vagyok és általában össze-vissza bukdácsolok. Köszönöm, hogy megfogtál.
Alig értettem szavait, még mindig csak mámorító vérének illata járt a fejemben. Minden erőmre szükség volt, hogy ne támadjak rá, tudtam jól, ha egy perccel is tovább maradok, óriása hibát követek el. Hátat fordítva elrohantam. Őt pedig otthagytam a folyosó közepén, bocsánatkérései közepette. Ezt most biztosan nem érti, meg kell neki magyaráznom egyszer.

A parkolóba érve bevágódtam a kocsiba és meg sem álltam hazáig. Láttam, hogy Alice is kiszaladt utánam az órájáról, biztos előre látta a dolgokat, most pedig aggódik. De miért nem szól ilyenekről? Miért nem kímél meg ilyen kíntól? Dühösen vezettem, szélsebesen száguldott végig a Volvo az országúton. A erdő, amely sokszor oly rejtélyes számomra, most egyetlen nagy zöld szörnnyé mosódott. Még magamnak is féltem bevallani, hogy mennyire kívántam a lány vérét. Egyetlen másodperc alatt legalább háromféleképpen elterveztem, hogyan fogom megölni őt. A lelkemet hirtelen elöntötte a szörnyű bűntudat.

Mikor beléptem a házba nyugalmat éreztem, az otthon biztonságát. Valahol a konyha és az étkező környékén találkoztam Esme-vel, elsuhantam mellette, köszönni sem volt ideje. A szobámba érve dühöngtem, csapkolódtam, aminek sajnos a kanapé és az ablak látta kárát.
Láttam Esme félő, aggódó gondolatait, miközben bekopogott a szobámba.
- Edward, Drágám! Mi történt? - elméjében láttam, hogy mennyire tehetetlen és szomorú, hogy engem így lát. Ha már a vámpírok különleges képességeinél tarunk, Esme, bár nem látott a jövőbe, nem olvasott gondolatokban, de képes volt szeretettel gyógyítani. Az összezúzott szekrényajtó mellett kuporogtam a földön, odaült mellém. Nem kérdezett többet, csak átölelt.
- Az új lány. - nyökögtem. - A vére. Nem tudom, kibírom-e. - teljesen összezavarodva ültem ott, de mégis tudtam, hogy a családom mellettem áll, bármi is történik.
- Edward, ha úgy gondolod elmehetsz egy-pár napra a városból, hogy megnyugodj, és csillapítsd a szomjad. - nyugtatott kedvesen.
- Hova mehetnék? Lydia elment Denaliba, oda most nem mehetek. Nem tenne jót neki, és azt hiszem nekem sem. - felpattantam. - Azt hiszem maradnom kell. Majd csak kibírom valahogy. - ezzel kiugrottam az ablakon és nekicsapódtam az egyik fának. Esme pedig méltatlankodva tekintett utánam, mindhiába.

Órákig bolyongtam az erdőben céltalanul, próbáltam kiszellőztetni a fejem. Többször hallottam, ahogy Jasper és Alice a nevemet kiabálják az erdőben. Így végül megadtam magam és visszamentem a házba. Alice már toporzékolva várt a bejárati ajtóban, majd amikor beléptem, a nyakamba ugrott.
- Soha többé nem csinálhatsz ilyet, megéretted? Egyrészt ránk hozod a frászt a bútortörögetéssel, másrészt teljesen tönkreteszed Jazz idegeit. - kiabált velem. Jasperre pillantottam, aki fájdalmas tekintettel ült a nappaliban, Carlisle-al és Esmével. Magyarul mindenki itt van, és jöhet a fejmosás.
- Edward már nagyon aggódtunk. Minden rendben? - Carlisle szólt.
- Persze minden rendben. - magyaráztam, de nem hitték el.
- Edward, előre láttam a lányt, de nem fogod bántani, és lehet, hogy barátok lesztek. - Alice mosolygott.
- Hogyan lehetnénk barátok, ha közben szüntelenül a vérére szomjazom? - néztem hitetlenkedve. Mindenki hallgatott. Teljesen fel voltam dúlva. Legszívesebben törtem, zúztam volna, de láttam a többiek fejében, hogy komolyan féltenek, és mind a megoldást keresik. Majd Carlisle hirtelen megtörte a csendet.
- Jasper, maradj Edwarddal, most rád van szüksége. - eközben rögtön éreztem, ahogy Jasper oltalmazó "kezei" megszabadítanak a nyomasztó kíntól. - A lányról legjobb ha most többet nem beszélünk. Edward meg kell nyugodnod, együtt majd kitalálunk valamit.
Mindenkinek a szemében láttam a védelmező csillogást, bárcsak tényleg elfelejteném őt. Minden könnyebb lenne.

Később a szobámban zenét hallgattam, Santaolalla muzsikája mindig jó hatással van rám. Könnyed, mégis erős, egyszerűen magával ragad és nem ereszt el. Már régóta próbáltam lejátszani gitáron ezt a számot, de sosem sikerült, mindig elvonta valami a figyelmemet. Odasétáltam a polchoz, a gitár nemes hangszer, kifejezőeszköz. Ezt a lelkiállapotot szavakkal nehezebb leírni, mint dallamokkal. Pengetni kezdtem a húrokat, de ujjaim szinte saját életre kelve ütemesen játszották a kedvelt akkordokat. Eszméletlen volt. Ez volt a legjobb orvosság, én és egy szem gitár, egyedül egy üres helyen, mindentől távol. Órák telhettek el így, már majdnem pirkadt, ez a gyönyörű dallam pedig szárnyra kelve bejárta a szoba minden kis zeg-zugát, teljesen betöltve azt. Végre azt éreztem, elég erős vagyok, hogy szembenézzek a mai nappal és újra találkozzak Bella Swan-nal.

A suliban persze egész nap próbáltam kerülni a lányt, mindig belehallgattam a srácok fejébe, hogy hol látták, milyen órán volt, és kerültem az épület azon részeit. Aztán az ebédlőben nem kerülhettem el. Ott ült majdnem velünk szemben Mike-al és Jessica-val meg a többiekkel egy hosszú asztalnál, és folyton engem nézett. Megint megkíséreltem olvasni a gondolataiban, de sikertelenül. - Mi lehet ez a lány?, És miért vonz ennyire a vére? - Alice és Jasper persze boldogan ültek mellettem, imádták egymást. Pár napja még én is hasonlóan vidáman ültem itt Lydiával. Valami megváltozott.
- Alice elmondanád végre, hogy mit láttál Bellával kapcsolatban? - kérdeztem tőle, közben ügyesen zsonglőrködtem három almával. Hamár nem eszem meg, legalább jól szórakozzam.
- Hát azt biztosan látom, hogy én és Bella jó barátok leszünk. Kettőtök viszonya viszont sötét ködbe vész, látom, hogy készülődik valami, de még nem döntötted el, hogy mit érzel. - magyarázta kimerítően.
Eldöntöttem tehát, nincs mit tenni, beszélnem kell vele. Akkor talán rájövök a titkára.
- Edward, rendben leszel biológián? - kérdezte Jasper hideg tekintettel. - Ha úgy érzed, hogy nem bírod, inkább menj haza. A titkunk a legfontosabb, ezt tarts szem előtt.
Ezzel elmentek spanyolra, én pedig kénytelen voltam szembenézni a sorsommal és a terem felé masíroztam.

Az osztályba érve, sok idióta kiabálása és ugrándozása fogadott. Ezek sosem változnak. Próbáltam feltűnés nélkül a hátsó sorba menni, rendszerint mindenkinek volt párja, de kétségtelenül félelmetes kisugárzásom miatt én voltam az egyetlen, akinek nem volt. Most viszont Bella Swan ült ott, pont a mellettem lévő széken. Tekintete üres volt, bizonyára megharagudott, amikor a múltkor úgy otthagytam a folyosón. Csendben leültem, nem néztem rá, figyeltem ahogy Mr. Brooks éppen a mitózist magyarázza. Szegény néha összekever dolgokat, de azért rendszerint díjazom az igyekezetét egy-egy normálisan megírt házidolgozattal, amiknek gondolom a felét sem érti. Éppen elmosolyodtam mikor a tanárúr a fehérjeszintézis egy hibás folyamatát rajzolta fel, amikoris Bella felém fordult és így szólt:
- Szerinted ez így helyes? - és a táblára mutatott. - Csak mert a diploid sejt mindig kétszeresen osztódik és így nem találkozik mRNS-el. - magyarázta.
Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni, honnan ért ilyen jól a biológiához?. Várta a válaszom, de én csak néztem, egyszerűen nem tudtam kiigazodni a lányon.
- Hm. Igazad van, tényleg így nem jó. - szóltam neki, erre meglepődötten felnézett füzetéből. - Mr. Brooks! Az mRNS párja nem egy haploid sejt lesz?
- Ohh köszönöm Edward. Igazad van. - mosolygott rám Brooks tanárúr.
Bella pedig kissé morcosan jegyzetelt tovább.
- Ne haragudj, a múltkor nem tudtam bemutatkozni. Edward Cullen vagyok. - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, hogy kiszedjem a "titkát", már ha persze van neki. - Te pedig Swan rendőrfőnök lánya vagy, ugye? Bella Swan?
- Igen. - halványan elmosolyodott, majd újra elbújt a papíok közé.
- Honnan tudsz ennyit a fehérjeszintézisről? - kérdeztem tőle gyanakvóan. Féltem, hogy nem is fog válaszolni, aztán megadta magát.
- Az előző sulimban már befejeztük a genetikát. - mondta, majd sokatmondóan rám nézett. - A minap miért rohantál el? Beteg lettél? - kérdezte.
Igazat nem mondathattam, furán hangzott volna, hogy a véredre szomjazom, így megpróbáltam előállni valami normális magyarázattal, de ennél jobb nem jutott eszembe.
- Hát tudod nem vagyok oda túlzottan a biológiáért. - Nos már itt bukott a sztori, tekintve, hogy két orvosi diplomám is van. - És nem igazán bírom az állatok vizsgálatát sem. - Hát ez sem igaz, hiszen hetente legalább egy állatot megvizsgálok, elég mélyrehatóan. Elmosolyodtam, de még mindig frusztrált, hogy nem hallom a gondolatait.
A teremben mindenki fejébe beleláttam. Mike éppen azon rágódott elhívja-e Bellát a hétvégére La Push-ba. Laurent pedig a fodrásza telefonszámát memorizálta, de Bellánál semmi.

Rá kell jönnöm mitől ennyire különleges Bella, ha kell mindent megmozgatok, de egyenlőre közelebb kell kerülnöm hozzá. - Micsoda buta ötlet. - kiáltottam magamban. Pont ezt kellene elkerülnöm, hogy a szerencsétlen zsákmány ne érezze jól magát a vadásza közelében. Megismerni, mégis távol tartani. Nagy feladat. Lehet, hogy túl nagy.

Végtelen vizeken - 5.fejezet - Új világ

ZÖLD. Egy szó, megannyi jelentéssel. Szín, élet, tisztelet, világ. Olyan egyszerű, olyan könnyű. Az én életemről ez nem igazán mondható el. Egész éjjel gondolkodtam. Lydia elment, nekem pedig, mind a saját, mind a családom védelmében nyugodtnak kell maradnom, minden feltűnést kerülve. Most ez a legfontosabb.
Carlisle és Esme aggódnak értem, érthető, nem örülnek, hogy ilyen helyzetbe kerültem, nem örülnek, hogy nem vagyok boldog. Alice a legjobb testvér, segít, néha túl sokszor is, de mindig a legjobb szándékkal.

Kora reggel van, egyedül vagyok ebben a nagy szobában, ami eddig kettőnktől volt hangos. Lydia hangja és szépsége mindig betöltötte. Most üres, akárcsak az én szívem.
Hirtelen felriadtam, Jasper közeledett.
- Szia Edward. nem akarok zavarni, de Alice küldött. - mondta a maga nyugodt, mély hangján
- Jó reggelt Jasper! Tudom, hogy aggódik értem, de te is érezheted, hogy már sokkal jobban vagyok. - próbáltam palástolni érzéseimet, de Jaspert nem lehet becsapni.
- Nem, nem érzem, sőt pont az ellenkezőjét. - szólt felháborodva. - Azt hiszed, ha itt szenvedsz egyedül, azzal könnyebb lesz. Menj ki a szobából, és élj! Lydia is ezt szeretné. - szavai megdöbbentettek, mert igaza volt.
- Rendben. Jó. Rögtön kész vagyok, csak átöltözöm, és indulhatunk. - válaszoltam. Eközben kezdett kevésbé fájni minden, könnyebbnek, egyszerűbbnek láttam a világot. Jasper műve volt.
- Lent várunk.
Ezzel elment, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Az ajtót a világba.

Gimnázium. Megszámlálni is nehéz, hány országban, hány városban jártam már gimnáziumba. Mind ugyanolyan volt, és mind mégis más. Ugyanolyan, mert a buta, kiszámítható fiatalság fejében mindenhol a szánalmas problémákat láttam, és más, mert minden probléma, vagy hiba megváltoztatott egy embert.
Most a forks-i gimnázium a soros, ide járok már kér és fél éve. Hát nem hihetetlen. A pokol ehhez a helyhez képest maga lehet a mennyország. Próbálok minden napot gyorsan túlélni, és hazarohanni. Remélem ma sem lesz másképp, a spanyolra benézek, a tesit kihagyom, és azt hiszem bioszra is bemegyek, ha már kétszer végigjártam az orvosit, legalább hadd röhögjek a tanár tévedésein.
Lerohantam a nappaliba, sehol senki. Hallottam egy gyors dudaszót, és a háttérben Alice elégedetlenkedését, amiért nem ülök még a kocsiban.
Aznap ilyen lelkiállapotban gurultam be az ezüst Volvoval az iskolai parkolóba.

Már majdnem minden parkoló foglalt volt, éppen kilenc előtt pár perccel értünk oda. A levegő párás volt és símogatóan meleg. Szerencsére vastag felhőtakaró takarta el a napot. Alice-nek igaza volt, mindenki fejében az új lányt láttam. Egyszerű szépség, barna hullámos haj, alacsony termet, számomra értelmetlenül minden srácot megidézett. Próbáltam kevésbé foglalkozni vele, sosem kerestem a kötödést senkivel, vagy az iskolatársak nem keresték a kapcsolatot velem, a lényeg, hogy jobb őt elkerülni.

A idő gyorsan múlt, az órák nagy részét próbáltam "átaludni". A nagyszünetben mindig együtt ebédeltünk a testvéreimmel, vagy legalábbis nézegettük az emberek számára oly incsiklandozó ételeket magunk előtt. A menzán most is, mint általában nagy nyüzsgés, ahogy beléptem elkezdtem fülelni ,az emberek gondolatai még most is Bella Swan körül jártak, a rendőrfőnök lánya körül. Bár próbáltam nem figyelni a lányra, mégis érdekelt, hogy mit gondola városról, mit gondol rólunk, Cullenekről.

A suliban a Cullenek nem örvendtek túl nagy népszerűségnek. Tökéletes szépségünk miatt sokan vágytak arra, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, de vámpír létünk, ha tudat alatt is, taszító tényezőnek számított. Nem beszélgettünk senkivel, órákon legtöbbször egymás mellett vagy egyedül ültünk. Kerültük a közszereplést. Emiatt persze több rémtörténet is keringett rólunk.

Rögtön hallottam Jessica Stanley idegesítő hangját, amint épp azt nehezményezi, hogy mostohatestvérekként egymással járunk. Vártam Bella reakcióját, de semmi. Ahogy elsétáltam az asztaluk mellett, hallottam, ahogy Jess épp rólam mesélt:
- Ő Edward Cullen. Ő Lydiával jár, akit ma nem láttam, biztos beteg. Na mindegy is, figyelj, szóval ők tök furik együt, mármint mindkettőnek vörös a haja, csak rájuk nézel és ... szóval érted. - nyávogott Jessica, láttam ahogy majd megüti a guta, amiért tavaly nem hívtam meg a tavaszi bálba. Emlékszem hónapokig zaklatott az idegesítő képzelgéseivel. Szerencsére mostanra abbahagyta.
Ekkor meghallottam a legszebben csilingelő hangot életemben, mintha egy pacsírta dallama kelt volna életre. Eddig ismeretlen hang volt, nem tudtam, hogy Bellát hallom, vagy csak a gondolatait. Odafordultam, hogy lássam az arcát.
- Lehet. Tényleg elég fura. Nem is tudom. - Bellát hallottam, amint Jessicának válaszol.

Újra próbáltam olvasni a fejében, de nem láttam semmit. Ez megijesztett. Ilyen még sosem fordult velem elő. Nyugatalanul kapkodtam a fejem, Alice és Jasper pedig nem tudták mire vélni viselkedésemet.
- Mi van veled Edward? - kérdezte Alice aggódóan.
- Én..én nem látok az új lány fejébe, nem látom mit gondol. Én. - egyszer csak elakadt a szavam.- Én nem értem mi történt.
- Ettől féltem. - suttogta Alice. - Láttam, hogy ez lesz és hogy ez téged majd így kiborít, de egészen ma reggelig azt hittem sikerül elkerülni, mert annyira Lydiával voltál elfoglalva.
- Edward kérlek állj le, ha felbosszantod magad az senkinek sem lesz jó. - mondta Jasper, és képességével próbált javítani kedélyállapotomon.
- Alice! Mit láttál még, mi ez a lány, és miért nem látom a gondolatait? - kérdeztem feszéllyezve.
- A lány átlagos, ez benne a furcsa, én sem értem miért nem látsz a fejébe. - tűnödött el. - Az viszont szerintem sem jó megoldás, hogy ezen rágódj, amúgy is vége a szünetnek. - elmosolyodott és vele együtt én is. - Következő óra után találkozunk, kibírod egy óráig Jasper nélkül?
- Persze, nyugi. Majd csak kibírom valahogy. - elhúztam a szám, reméltem egyikük sem veszi észre, hogy nincs kedvem bemenni órára.
- Ja és meg ne próbáld azt, mint múltkor: hogy óra helyett kinnt ülsz a kocsiban és zenét hallgatsz. - kiálltott utánam a kedvenc hugocskám.
- Jó, rendben. -válaszoltam, bár már lehet, hogy nem hallotta.

Ezután gondolataimba merülve elindultam a biokémia előadók felé. Már majdnem a teremhez értem, amikor összeütköztem Vele.
Kishijján hátraesett, de utánakaptam és megfogtam. Ő volt az, Bella Swan. Az arca csodaszép volt, falfehér és szívformájú. A szemei pedig mélykékek. Ámulatbaejtő. Talán egy perc is eltelt, amíg a karjaimban tartva őt, néztük egymást, majd a csengőszó megtörte a csendet.
- Nekem mennem kell. Biológiám lesz. - szólalt meg bársonyos hangján.
- Nekem is. - válaszoltam halkan.
Elmosolyodtunk, és együtt elindultunk a terem felé.

Végtelen vizeken - 4.fejezet - Tisztaság

A MÚLT vészes harangjai szólaltak meg hirtelen, amikor Lydiával a tó túlpartján álló bácsira néztünk. Lydia édesapja volt. Már öt év telt el, és a lánya elvesztése ellenére azóta is kijár ide minden héten. Egy apa, akitől elvettem a lányát. Legszívesebben levetettem volna magam egy szikláról, de láttam, hogy Lydia számára ez most sokkal nehezebb. Eddig jóformán semmit sem tudott az emberi életéről, tulajdonképpen én sem.

Amit tudtunk róla, hogy ehhez a családhoz tartozott, akik minden hétvégéjüket a Seattle melletti Washington-tónál töltik. Nem tudtuk, hol született és mikor, hol lakott, mit szeretett. Felvetődött bennem, mi lenne jobb, ha gyorsan eltűnnénk, vagy ha odamennénk köszönni. Próbáltam Lydia fejéből kiolvasni a választ, de ő továbbra is lemerevedten állt. Elméje telis-tele volt kérdésekkel: - Miért találkoztam vele?, Miért nem hagyott ott?, Miért kell most ezt átélnem?, Miért fáj az, amire eddig nem is emlékeztem? - de válaszok sehol. Úgy döntöttem, mindenkinek az a legjobb, ha minél előbb hazamegyünk és elfelejtjük, ami ma történt.

Nem foglalkozva hát az eddig ismeretlen ismerőssel, Lydia összerezzent testét megragadva visszarohantam az autóhoz. Ráadtam a gyújtást, közben hallottam, hogy Lydia válaszokra lelt. Elkezdett emlékezni. Még sosem láttam az arcát ennyire nyugodtnak. A fejében felvillanó emlékképek hangulatát, még egy egyszerű halandó is könnyen megfejtette volna. Az ajkai a legszebb dallam ütemére változtak, mosoly és bánat, derű és harag jártak keringőt gondolataiban. És fájdalom.

Megérkeztünk a házhoz, Alice természetesen már a bejáratnál fogadott minket, látta a történteket, és aggódott. Talán ő volt az egyetlen aki át tudta érezni Lydia helyzetét. Alice-ről hasonlóképpen nem sokat tudtunk, és ő maga sem emlékezett emberi életére. Bár sosem mondta ki, tudtam, nagyon vágyott rá, hogy ismerhesse "előző életét". Segíteni akart, halkan meg is kérdezte tőlem, hogy ne beszélgessen-e Lyd-del, de én szerettem volna beszélni vele, kettesben.
- Sziasztok! Lydia jól vagy? Láttam, ami a tónál történt. Nagyon sajnálom. - mondta Alice
- Persze Alice, minden rendben, csak ... annyira fáj ... a szívem. - válaszolta Lydia, miközben karjaimban vittem a házba.
- Alice, azt hiszem Lydiának most az lenne a legjobb ha nem zavarná senki, majd én gondoskodom róla. Kérlek nyugtasd meg Carlisle-t és Esmét. - utasítottam és felszaladtam Lyd-del a szobába.

Leült az ágyra. Élőhalottnak tűnt, és csak rám számíthatott.
- Mond el mire emlékszel? Mit láttál? - kértem, hogy meséljen. Eközben az eddig viszonylag felhős ég kitisztult, és kisütött a nap. Mintha az időjárás követe volna az eseményeket, úgy vált a borult égbolt sugárzóan fényessé, mint ahogy Lydia emlékei felelevenedtek.
- Nos emlékszem arra, hogy itt születtem Seattle-ben 1983-ban. Emmett öt éve változtatott át, akkor 17 éves voltam. A szüleimmel egy nagyobb faluban éltünk a város mellett és a testvéreimmel a városban tanultunk. A testvéreim! - nyugodtan ült, majd hirtelen felugrott és a testvéreiről kérdezősködött.
- Láttad őket akkor? Beszélnem kell velük. Tudniuk kell, hol vagyok. - szegezte nekem kérdéseit, de leállítottam.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Te halott vagy számukra, öt éve nem láttak. Mesélj tovább! - folytattam.
- De Edward! ... Nem, nem érdekel. Elegem van. - csapkolódni kezdett, teljesen kifordult magából. Megállítottam, és magamhoz öleltem.
- Édesem nyugodj meg, minden megoldódik. Szeretlek. - suttogtam halkan, Könnyeden megemeltem gyönge testét és az ágyra fektettem, szorosan körbefontam a karjaimmal, éreztem minden porcikáját. Éreztem, ahogy minden porcikám őt szereti.
- Én is szeretlek Edward. - mondta.
Sokáig öleltem így, féltem, hogy elveszítem, hogy elmegy és nem jön vissza többé.
Láttam, hogy gondolatai nagyon nyugtalanná teszik és talán Jasper, az aki könnyebbé tehetné számára ezt az egészet.
- Szólnom kéne Jaspernek, ő megnyugtatna. Szükséged van rá. Mindjárt visszajövök. - mondtam és habár kelletlenül, de próbáltam szabadulni öleléséből, megjegyzem eredménytelenül.
- Ne menj el, te vagy az, akire szükségem van. - Rám nézett, szemei ezer csillag fényével tündököltek.
- Akkor mesélj még, mire emlékszel a hétvégi kirándulásokból? Miért jártatok a tóhoz? - kérdeztem. Tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok, de ha kicsit el tudom terelni a figyelmét, az már fél siker.
- A családom aktívan hódolt a vízisportoknak. Volt egy vitorláshajónk is és amikor picik voltunk, apa átkelve a csatornán kihajózott velünk a tengerre. Boldog gyerekkorom volt. ... Azt hiszem. - elmosolyodott. A fejében láttam, hogy visszavágyott ebbe az életbe, és magát okolja a balesetért.
Végigsimítottam arcát, és halvány csókot nyomtam ajkaira. Vigyáztam rá. Egész éjjel.

Az éj sötét, titokzatos óráiban, amikor csak mi ketten voltunk, Lydia megpróbált mindent elmesélni eddigi életéről, a házról, ahol lakott, a családjáról, a barátairól. Megtudtam, hogy volt egy nagy szerelme, a nagy szerelem. A srác szívét biztos teljesen összetörte Lydia halálhíre. Most már nem egy, vagy kettő ember életét romboltam porrá, hanem egy egész család idilli békéje vált semmivé miattam.
Bár másnapra Lydia kissé megnyugodott, az egész család aggódott érte. Esme és Alice majd' minden órában benéztek, hogy hogy van. Emmett és Rose próbálták felvidítani, Emmett még egy nyári vitorlázást is beígért Lyd-nek, csakhogy jobban érezze magát. És Jasper, talán ő volt a legnagyobb segítség.

Délelőtt Carlise megkért, hogy beszélni szeretne velem. Láttam, hogy a Lydiával történtek aggasztják.
- Edward tudod, hogy mennyire örültünk, mikor rátaláltál Lydiára, sosem bocsátanám meg magamnak, ha kettőtökkel történne valami. - aggódóan tekintett rám.
- Azt hiszem, legjobb lenne, ha egy időre elutaznánk. elmegyünk Európába. Imádni fogja Párizst. - nevettem el a mondat végét, de már késő volt. Carlisle más ötlettel állt elő.
- Először neked akartam elmondani, mert úgyis kihallgatnád a beszélgetésemet Lydiával. Véleményem szerint Lyd ingatag érzelmi állapota veszélyt jelenthet az egész családra. Semmiképp sem maradhat itt Forksban, ahol esetleg érintkezhet egykori családjával, de egyedül sem mehet el. - folytatta volna, de közbevágtam.
- Egy percre sem hagyom egyedül. Én tettem ezt vele, én teszem jóvá. - mondtam, legbelül ordítva.
- Nem lehet Edward, majd Rose és Emmett elviszik Denaliba. Meglásd jobb lesz így.Pár hétig ott maradnak, elcsitulnak a dolgok. Lydia apja is elfelejti a tegnapi találkozást. - közben kezeit vállamra helyezte. - Gondolj csak bele, lehet, hogy holnaptól a rendőrséggel keresteti majd a lányát. És ha itt rátalálnak, mit mondasz majd nekik?
Carlisle apám volt, apám helyett, és most azt kérte hagyjam magára Lydiát, engedjem el Denaliba, beláttam hát, mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Este miután Rosalie-ék elindultak egyedül voltam a szobámban. Egyedül szenvedtem. Illetve szenvedtem volna, ha nem hallom folyton Alice-t, amint az ajtó előtt áll és azon gondolkodik, hogy beszéljen-e velem.
- Gyere be Alice! -kiáltottam.
- Pont most akartam kopogni. - mondta mosolyogva. - Héj' Edward fel a fejjel, mindkettőtöknek jót fog tenni egy kis idő. Ne emészd magad. Jaspert már az őrületbe kergettétek, most csak te vagy itthon egyedül, de még mindig szörnyű fájdalmat érez.
- Csak aggódom. - a szavak alig akartak utat törni a levegőben. - Tegnap azt éreztem, hogy el fogom veszíteni Lydiát, és ma elment.
- De visszajön. - optimizmusa kétségbe vonta a képességébe vetett hitemet.
- Ezt most csak úgy gondolod, vagy láttad? - kérdeztem gyorsan.
- Legyen mindkettő. - és tényleg, a fejében láttam a látomást,és valami kifürkészhetetlen gondolatsort, ami csak a nőkre jellemző. - És még azt is látom, hogyha, nem hagyod abba a szenvedést, akkor Jasper jól ellátja a bajod.
- Rendben, ígérem megteszek minden tőlem telhetőt. de most menj, egyedül akarok lenni. - kérleltem, de csak nem akart kimenni az ajtón.
- Jójó megyek. csak még valami. Holnap jössz suliba? - kérdezte bizakodó huszonöt dolláros mosolyát felvillantva.
- Hát úgy sejtem nincs más választásom. - motyogtam.
- Nincs - nevetett. - De nyugi, holnap nem mi leszünk a főműsorszám. holnap érkezik a rendőrfőnök lánya.
- Ohh. - meglepődtem. Emlékeztem, hogy Alice említett valamit arról a lányról, de kiment a fejemből, hogy holnap érkezik.

Alice elsuhant, rám pedig várt egy hosszú, sötét, magányos éjszaka. Próbáltam a holnapra koncentrálni. Sikertelenül.

Végtelen vizeken - 3.fejezet - Ködben

AZ ÉJSZAKÁT általában jól viselem, elmélkedem, vagy csak bámulom a csillagokat. Sokat gondolkodtam, az elmúlt napokban végig csak azon járt az eszem, milyen lenne emberként, mennyivel lenne másabb, egyáltalán más lenne-e. Az biztos, hogy többé nem zuhanhatnék le tíz emelet magasságból, és nem tudnék szélsebesen futni, de végre lenne célja az idő múlásának, az évszakok változásának, a napfelkeltének, az alkonyatnak, lenne célja az életemnek, ha ember lennék ... de nem vagyok.
Még mindig gyötör a bűntudat, ha arra gondolok, én ítéltem örök életre Lydiát. Ha akkor nem érzem meg vérének mámorító illatát, ha akkor nem pillantom meg gyönyörű testét, most békében nyugodna a lelke. Én pedig égnék tovább a "purgatórium" örök tüzében.

Magam sem értem mostanában miért foglalkoztat ennyire az emberi lét, ahogy a családom gondolataiban olvastam, náluk szinte
sosem tapasztaltam hasonlót. Mindannyian elégedettek a vámpírléttel, boldogok.

Arra gondoltam, ha elviszem Lydiát a tóhoz, ahol rátaláltunk, akkor talán vele együtt sikerül nekem is túljutnom ezen az ember-vámpír vívódáson, talán ő segít megérteni ennek az egésznek az értelmét. Carlisle-al, vagy Esmével kéne beszélnem, tudom, de nem merek eléjük állni, büszkék rám, és ha kétségbe vonom az életstílusunkat lehet hogy többé nem tudnék a szemükbe nézni. Viszont nem bírom tovább magamba tartani, valakivel beszélnem kell erről.

Mire feleszméltem, már pirkadt, Lydia nem volt a szobában, így utánaindultam. A folyosón Alice pattant elém, majd kicsattant a vidámságtól.
- Szia Edward!
- Jó reggelt Alice! Mi történt veled? Miért vagy ennyire... - persze nem hagyta, hogy befejezzem, rögtön a szavamba vágott.
- Vidám? Nos inkább izgatott. - mondta és közben előadta a huszonöt dolláros mosolyát, amit imádtam, és nekem is máris sokkal jobb kedvem lett. Alice volt az az ember a családban, akit talán legjobb barátként tudtam kezelni. Jól kijöttünk, megértettük egymást, nagyjából láttuk is egymás gondolatait, bár Alice inkább mindig a következő gondolatomat látta, szóval általában nála volt a nyerő labda.
- Igen, nos akkor miért vagy ennyire izgatott? - kérdeztem.
- Először is, mert viszonylag felhős az ég, tehát mehetünk ma suliba és nem kell a napsütés elől menekülve itthon kuksolnunk, másrészt pedig láttam, hogy a héten jön az új lány a suliba, tudod a rendőrfőnök lánya.
- És? Ennek ennyire kell örülni?
- Hát nem, csak tudod, új ember, nem az a begyöpösödött forksi fiatal, mint a többi. - nézett rám reményteljes arccal, de én tudtam, hogy ennél több van a fejében.
- Alice! Mi köze lesz ennek a lánynak a családunkhoz? - megijedtem. Vigyáznunk kellett, hogy családunk titka nehogy kitudódjon, ezért mindig próbáltuk kerülni a feltűnést.
- Nem tudom, Edward. Még nem egyértelmű a jövő, te is tudod. de én mindenesetre örülök neki. Rose mindig Emmett-el van, Lydia meg veled, nem nagyon tudok kivel beszélgetni. Talán majd vele. Ahogy láttam, jó barátok leszünk.
- Nem a legjobb ötlet, hogy egy emberrel legyetek "jóbarátok". - próbáltam óva inteni, de sikertelenül.
- Nyugi Edward, a jövő még nem kiforrott.

Eközben leértünk a nappaliba, ahol már majdnem mindenki ott volt. Carlisle-t kivéve, ő általában korán bemegy a kórházba, hogy minél több embernek tudjon segíteni, nem szerette a tétlenséget. Emmett, Rosalie, Jasper pedig már csak Alice-re vártak és már indultak is iskolába, Csak Lydiát és Esmét nem láttam sehol. Ezek ketten miben sántikálhatnak?

Beleolvastam a fejükbe és hallottam, ahogy Esme épp egy epertorta elkészítésével bajlódik, Lydia pedig segít neki. Őrület, hogy Esme mire nem képes, hogy ámulatba ejtse barátnőit. Mindig is törekedtünk arra, hogy ne keltsünk feltűnést, és próbáltunk elvegyülni, Esmének is sikerült barátokat szerezni a városban, és néhanapján összejártak, beszélgettek. Ahogy gondolom a mai epertorta is egy ehhez hasonló eseményre készül. Bár mindig is írtóztam az emberi ételektől, mármint vámpírként, kénytelen voltam a puddingillatot követve a konyhába menni.

- Szép jó reggelt!
- Ohh szia Edward, a többiek már elmentek? Még el akartam köszönni tőlük. - kérdezte tőlem Esme, miközben egy tojást ütögetett egy tál széléhez.
- Igen, az előbb léptek ki az ajtón.
- Szia Drágám! Máris hiányoztál. - szólt Lydia és megpróbált lisztes kézzel átkarolni, amit persze én nem hagytam.
- Á-Á-Á. Előbb moss kezet. Ne próbálj közelebb jönni. - kiáltottam, erre kergetni kezdett és, mint két őrült rohangálni kezdtünk a konyhában, Esme nem "kis" örömére.
- Na jó srácok, látom segíteni már nem tudtok, csak hátráltatni, nyomás ki a konyhából. - próbált minket Esme elüldözni.
- Jó, rendben megyünk. - nyugtattam meg. - Jó szórakozást a teadélutánodhoz!
- Köszönöm Edward. De most már tényleg menjetek. Sosem végzek, ha továbbra is itt maradok.

Nevetve, és csupa lisztesen szaladtunk fel a szobánkba, ahol végre elkaptam Lydiát, nem is tudom mikor cseréltünk és mióta üldöztem én őt, a lényeg, hogy átöleltem. Rám nézett, ez az a pillantás, amiért érdemes minden napot túlélni, égvörös szemei csak úgy szikráztak.
- Éhes vagy. Látom a szemedben.- mondtam neki, ekkor telt vörös ajkát az enyémhez érintette, és feltörtek belőlem az érzelmek.
- Nem éhes vagyok, hanem szerelmes. - suttogta csendesen a fülembe. - Kívánlak. - ebben az egy szóban minden benn volt, amit egy férfi akarhat, én mégis próbáltam leállítani.
- Én is, nagyon is. De talán nem itt kéne, mi lenne ha estig kinn maradnánk a tónál és sátoroznánk egyet?
- Huh ez igazán romantikus ötlet. Ezért szeretlek, többek között. - majd újra szenvedélyesen megcsókolt, ilyenkor nem léteztem, csak átadtam magam az érzésnek, élveztem.

Gyorsan összepakoltuk a szükséges cuccokat és Emmett kocsijával elindultunk. A hétvégi kirándulóhely Seattle-től nem messze egy tó közelében volt. Mesés hely, gyönyörű erdő. Ahogy egyre közelebb értük, éreztem Lydia egyre nyomasztóbb gondolatait, tudtam, hogy meg kell magyaráznom, miért hoztam ide, végülis én tehetek arról, hogy most így érez.
- Tudom, hogy mit érzel most, és tudnod kell, hogy fontos nekem, hogy ma itt beszéljünk. Már egy ideje nyomaszt egy gondolat és csak te érthetsz meg. - kezdtem, miközben megérkeztünk és kipakoltunk a terepjáróból.
- Elég furcsa vagy. Mi ez az egész? - kérdezte tőlem értetlenül.
- Figyelj rám! Mostanában egyre jobban foglalkoztat az a tény, hogy én ítéltelek erre a bűnős életre és hidd el bármit megadnék, hogy visszacsinálhassam. Carlisle engem öntörvényűen teremtett, és én ugyanezt tettem, amikor rólad volt szó. - miközben ezeket mondtam, éreztem a belőle áradó szeretetet és védelmet - Még sosem beszéltünk erről, te csak egyszerűen elfogadtad, hogy vámpír vagy. Most ezért hoztalak ide. Tudnom kell mit érzel, és ha többé nem akarsz velem lenni azt megértem. - végeztem, elmondtam, kissé felszabadult az elmém, de még mindig rosszul éreztem magam.
- Edward te örök életet adtál nekem, nem is kívánhatnék ennél többet. Csak egy dolgot mondhatok: Köszönöm. - suttogta halkan, alig hallhatóan és megcsókolt. - Ne aggódj miattam, és ne emészd magad, jól érzem magam a bőrömben. A legfontosabb pedig, hogy jólérzem magam, veled.

Meglepett amit mondott, valójában az amit én éreztem közben és bár érdekelt a válasza nagyrészt már láttam előre a fejében cikázó gondolatokat. Igazából arra volt szükségem, hogy kimondja. Mert bár aggódtam érte, tudtam, hogy ő rendben van, sokkal inkább rendben van, mint én. Magammal kevésbé voltam kibékülve, elegem volt, lassan 90 éve élek így és még kitudja meddig.
Már megint ezek a gondolatok, nem hagynak egy percre sem nyugodni. Valószínüleg Lydia is megérezte a nyugtalanságomat és sétálni hívott.

Többször körbejártuk a tavat, a közeli erdőt, ezész délután beszélgettünk. Most éreztem először, hogy hiányzik belőlem valami, amit csak valaki mástól kaphatok meg, mintha egy részem nem bennem lenne.
Visszaindultunk a terepjáróhoz, már sötétedett, de hangokat hallottam, ugyanazokat, mint öt éve a tóparton Lydia vérző testével a karjaimban.
- Lydia édesem, te vagy az? Annyira hiányoztál. - kiáltott egy kedves öreg bácsi a túloldalról.
- Edward te is látod, amit én. Ő az épesapám. - kérdezte tőlem, fejében hirtelen teljes ürességet éreztem, tisztaságot.
Lydia jégszoborrá dermedt arccal állt mellettem. Nem tudtam mit tegyek.

Végtelen vizeken - 2.fejezet - Feltámadás

FÉLTEM UGYAN, ha elviszem a tóhoz, feltépek olyan sebeket, amelyek az emberi életéhez kötik, de úgy éreztem ennyivel tartozom Lydiának. Mostanában egyre többször érzem úgy, hogy jobb lett volna, ha nem változtatjuk át, elmúlt volna a fájdalmam, azt hiszem.

Ha Carlisle nem áltoztatott volna át, akkor most nem lennék. És Lydia sem.

"Aznap vadászni indultunk egy Seattle közelében lévő erdőbe. Szerettünk oda járni, az erdő bővelkedett vadállatokban és kellően el volt zárva a külvilágtól. Bár mindez már 5 éve történt, minden másodpercre emlékszem.

Elkaptam egy szavas szagát, utánairamodtam, de már késő volt. Megpillantottam Őt, az erdő melletti tóparton feküdt. Illata teljesen hatalmába kerített, nem tudtam szabadulni tőle. Lélegzetvisszafojtva futottam messzebbre és messzebbre. Akkor úgy éreztem, sosem szagoltam édesebb embert, sosem bódított el ennyire emberi vér, mint az övé. Futottam egyre távolabb, de nem hagyott nyugodni a gondolat, mi történik vele, ha otthagyom? Meghal, és a vadállatok fejedelmi vacsora közepette marcangolják darabokra gyönyörű testét. Szólnom kell valakinek.
- Carlisle! Emmett! - kiáltottam el magam, ők pedig rögtön ott termettek mellettem.
- Mi történt Edward? - kérdezte Carlisle, miközben rögtön láttam az arcán, hogy megértett, tudta, hogy mi nyomja a lelkem.
- Találtam egy nőt, súlyos sérülései vannak, ott fekszik a tóparton, valószínűleg a víz sodorta partra, és a közelben embereket is hallottam, szerintem hozzájuk tartozik.
- Nyugodj meg Edward, ha az illata ennyire zavar inkább menj, Alice és Jasper amúgy is hamarosan indulnak. A lányról majd mi gondoskodunk. Rögtön hívom a mentőket. - Carlisle hangjában érződött a kétely, bár orvos volt és megbízott az egészségügyben, láttam a gondolataiban, hogy esély sincs arra, hogy a mentő időben itt legyen.
- A mentők nem fognak ideérni. - vágtam rá rögtön.
- Akkor mit szeretnél, mit tegyünk? -kérdezte Emmett.

Igazából én sem tudtam, az a nő megsebzetten, minden vámpír számára a legbecsesebb étel, de nekem többet jelentett annál.
Carlisle válaszolt helyettem is.
- Át kell változtatnunk. Ez az egyetlen esélye. - ahogy kimondta a szavakat, elöntött a megnyugvás, tudtam, ha átváltozik, örökké velem maradhat.
- Edward, neked kell megtenned, én még nem vadásztam, Emmett pedig még nem gyakorolt elég önkontrollt.
- Én képtelen lennék elvenni az életét. - Kettősséget éreztem magamban. Szerettem volna egy társat, pont ilyet, mint ő, de nem lettem volna képes átváltoztatni.
- Majd én megteszem - szólt Emmett, számára ez nagy kihívást jelentett, láttam, hogy nagyon reménykedik Carlisle engedélyében.
- Nem vagy elég erős hozzá, megölöd. - mondta Carlisle aggódóan.
- Meg tudja csinálni, tudja, hogy számomra ez milyen fontos. - próbáltam én is hatni Carlisle-ra.
- Hm.. Rendben, de mindvégig ott kell lenned mellette. Nem elég gyakorlott, bármikor le kell tudnod állítani, elég gyors vagy, hogy elfuss a lánnyal.
- Köszönöm, hogy megbíztok bennem. - láttam Emmett fejében a mérhetetlen tiszteletet apja felé. Óriási feladat elé nézett, de tudta, hogy képes lesz rá.

Futottunk, a nő még mindig ott feküdt, és több sebből vérzett. Rögtön éreztem mámorító illatát, de tudtam erőt kell vennem magamon, és egy életen mellettem lehet. Egy összetört csónak feküdt a sziklák tövében. Ehhez a tóhoz gyakran jártak ki a közeli falvakból a vizisportok szerelmesei hétvégenként, sajnos egy a kirándulás szörnyű balesettel végződött, a csónak hátsó részét teljesen összezúzták a partmenti sziklák. Sietnünk kellett. Emmett szörnyen félt, láttam a fejében a sok cikázó gondolatot: - Mi lesz, ha nem sikerül?, - Mit fog tenni Edward?, - Mit szól majd Carlisle?.
- Emmett, meg tudod csinálni! - próbáltam nyugtatni.

Ekkor nehezen ugyan de, felemelte a nő testét és fogait belemélyesztette gyönyörű rózsaszín bőrébe. A nő rángatózni kezdett, de Emmett nem hagyta abba, eluralkodott rajta az állati ösztön, és megízlelte a legmámórítobb vért, az ember vérét.
- Emmett, állj le! Már elég! Emmett! - ordítottam, láttam a fejében, hogy szeretné abbahagyni, de a teste erősebb, és nem tud engedni a görcsbe rándult izmainak. Rögtön tudtam, hogy cselekednem kell, és gyorsan kiszakítottan a gyönge női testet, Emmett feszes szorításából.
Ott volt a kezemben, a leggyönyörűbb nő, átváltozik.

Ekkor idegen kiáltásokat hallottam.
- Lydia! Lydia! Édesem, merre vagy? - kiáltotta egy idősebb úr a tó másik partjáról.
Szóval Lydiánk hívják, micsoda gyönyörű név. gyönyörű, akárcsak ő maga.

El kellett tűnnöm innen, Lydiát keresik, Emmettnek is szüksége van rám, a kezeim között pedig új vámpír születik.
Visszarohantam a tisztáshoz, ahol az autókat hagytuk. Emmett már ott várt Carlisle-al. Mindketten arra gondoltak, hogy talán most boldog leszek, hogy 85 év után végre megtaláltam a társam. Jasper és Alice már elmentek. Én pedig beraktam Lydiát a kocsiba és száguldottam hazáig.

Alice jóvoltából, akkor már mindenki értesült az eseményekről. Alice képessége olykor átok, olykor áldás, jelenleg áldásnak tekintettem, nem volt kedvem mindenkinek elmesélni a történteket, sokkal inkább aggódtam Lydia miatt. A családom viszont elég eltérően vélekedett róla. Esme és Carlsile természetesen örült, Emmett nagyon büszke volt magára, és örült, hogy boldognak lát engem. Rosalie közömbös volt, bár némi féltékenységet is láttam a fejében, eddig ő volt a ház, sőt a város legszebb nője, és aggódott, hogy ezt a címet esetleg elvehetik tőle. Jasper érezte rajtam a nyugtalanságot és segíteni próbál, éreztem, ahogy az egész testem megkönnyebbül. Alice látta előre, hogy jön egy lány, aki mindent megváltoztat, és azt is, hogy könnyen beilleszkedik majd a családba.

Meglepetés volt számomra, hogy nem hibáztattak, hanem inkább felnéztek rám, amiért ennyi idő után képes voltam a változásra, és ha Emmett közreműködésével is, de megtaláltam őt, megtaláltam Lydiát. "

Még mindig ha visszagondolok, eszembe jut, ahogy ott feküdt a karjaim közt és a másik partról hallottam a családja hívó szavát. Elvettem tőlük, és bár azóta öt boldog évet töltöttünk együtt, attól a családtól elvettem őt. Ezért kell elvinnem oda holnap, és megmutatni neki a helyet, ahol "született".

Végtelen vizeken - 1.fejezet - Ébredés

KÖDÖS REGGEL, mint mindig. Ez már nem meglepetés, nem is lehetne az, hiszen vámpírként kedvelnem kéne a ködöt, ő az ami eltakar, elrejti ami vagyok, megvéd a napfénytől. Sokszor gondolkozom azon, milyen lehet másnak lenni, normálisnak...embernek? Ha nem lennék ..., nem lennék az ami vagyok, most bátran állhatnék ki a napsütésbe, élvezhetném a nyaralást Hawaii-n, nem kéne bujkálnom. Gondolatok, ezek gyakran töltik be elmém, mintha egy részem, az emberi részem ki akarna törni belőlem.
De vissza kell térnem a valósághoz, élnem az életem úgy ahogy van, úgy ahogy vagyok.

Miközben így elmélkedtem, többször körbejártam a házat, de valami most felkeltette a kíváncsiságomat.Óriási fenyők ölelték körül a házat, melyekre eddig még nem is figyeltem, legtöbbször dühösen rohanok át az erdőn és nem méltatom kellő tiszteletre ezeket az aggastyánokat. Itt állnak évszázadok óta, nem törődve időjárással, kínokkal, fájdalommal, tűrik a megpróbáltatásokat.
Gyenge vagyok, menekülök, pedig tehetném azt is mint a fenyők, tűrhetnék a legvégsőkig.
Milyen hatalmasak és erősek, és ha jön vihar, zivatar, hurrikán, minden erejüket összeszedve kapaszkodnak az anya földjükbe, és kitartanak.

- Kitartok hát én is. - ordítottam. Az egész erdő belerezdült.

Valami megváltozott ezzel a mondattal, eldöntöttem, hogy így élem le az életem, a végtelenben, vámpírként.

Hazaindultam, már biztos aggódnak értem, nem szoktam ilyentájt eljönni otthonról. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a tavasz első hivatalos napját nem az iskolában fogom tölteni, kirándulni megyünk, persze ez meglepetés, Lydia semmit sem sejt, csak Alice el ne kotyogja neki. Legjobb lesz, ha szólok Alice-nek, elvégre mit ér a meglepetés, ha a címzettet előtte értesítik. Rohantam.

Még be sem léptem a ház ajtaján Alice rögtön nekem szegezte a kérdést:
- Ugye engem is elvisztek?
- Szia Alice. Remélem tudod, hogy ez egy meglepetés Lydiának?! - kérdeztem tőle, bár sejtettem, hogy már mindenki tud holnapi kiruccanásunkról. beleértve Lydiát is.
- Nyugi Edward, nem szóltam senkinek, láttam, hogy a holnapi nap mérföldkő lesz mindkettőtök életében.
- Nem tudom mire gondolsz. - válaszoltam, először tényleg nem értettem, beleolvasva a gondolataiba vált tisztává kép, de még magamban sem döntöttem el, hogy valójában mit mondok majd Lydiának. De Alice, az Alice, ilyenkor legjobb ráhagyni, szeretem ha örül, ha mosolyog.

Ekkor megérkezett Lydia, a lépcsőről jött le kecses mozgásával, tudta jól, hogy megőrjít a testével, pedig most még a képességét sem használta. - A családunkban többen rendelkeztünk különleges képességekkel, ezek talán emberi életünkből való képességek, melyek a vámpírléttel még jobban felerősödtek. Alice a jövő eseményeit látja előre, de nem teljes bizonyossággal, Jasper tudta befolyásolni az emberek érzéseit, én látom, hogy az emberek mit gondolnak, Lydia pedig képes a szexis testével és az érzékeivel megbódítani, megbabonázni, féltékenységet kelteni – ez főleg Rosalie-nál gyakori- , ezzel is megkönnyítve a zsákmány megkaparintását. A vámpírok mind nagyon vonzóak az emberek számára, a testünk formás, arányos, az arcunk csábító, a bőrünk hófehér, a szemük hívogató, de Lydia félelmetesen felülmúlja ezt. Hacsak végigmegy a suliban a fiúk többségét ájulás kerülgeti és levegő után kapkodnak. Egyszóval megjelenésével mindig nagy hatást gyakorolt környezetére.

Éreztem, ahogy a szépsége megint betölti a szobát, én pedig megadtam magam, ő nyert. Mint mindig.

- Sziasztok! Miről beszéltetek az előbb? - kérdezte, miközben gyermekien beletúrt vörös fürtjeibe.
- Ohh szia Lydia! - ámult el Alice. - Azt hiszem Edward kérdezni szeretne tőled valamit. - Bocsi Edward. - rám nézett mély megbánással és ezzel a lendülettel kiszaladt a nappaliból. Morcosan utánanéztem, de már hiába.
- Tényleg? Mi lenne az?
- Arra gondoltam, hogy a holnapi napot nem kéne az unalmas iskolapadok között töltenünk, mit szólnál egy kis kiránduláshoz?
- Fantasztikus ötlet. És mire gondoltál, merrefelé menjünk?
- Tudod, szeretnék neked megmutatni egy helyet, azt a helyet ahol rád találtunk...
- Ne Edward! Tudod jól, hogy nem szeretnék oda menni.

Lydia könnyen feldolgozta azt, hogy vámpírrá vált, élvezte, hogy sebezhetetlen és hallhatatlanná vált , de mikor emlékeztetjük emberi életére mindig elszomorodik. Mikor rátaláltunk, testében alig volt élet, több sebből vérzett és tudtam, hogy ő az akire vártam.

Végtelen vizeken - Prológus

Az első zöld levél. Március elseje van. Mindenki imádja a tavaszt, hiszen vége télnek, a hidegnek, nem kell többé a pulóver, a csizma, de én nem érzek semmi változást, legalábbis semmi jót. Az elmúlt napokban a Nap egyre többet süt, ez az ami aggaszt, ez az ami minden évben nehéz, megint rejtőzködnöm kell, bujdosni, mintha üldöznének... engem.

Hazafelé indulok, közel a házhoz hallom Jaspert és Alicet, boldogok, épp az imént mondtam a tavasz mindenkit megbűvöl. Ahogy közeledem, hallom a patak zúgását, a madarak dallamát s már látom, ő az, aki engem megbűvől, Lydia. Arca hófehér, szív formájú, szemei narancsszínben izzanak, lángoló vörös fürtjeire hajtom le a fejem éjjelenként, mint egy álom, amelyet ébren élek át.

Tavasz van, mindenkit átjár ez az érzés, én azonban Lydia szépségén ámulok el.

Vidámság. Ez a szó túl közvetlen, túl sok mindent elmond a hangulatról, amit érzek. Helyette használjuk inkább azt, hogy Boldogság. Nem ez még rosszabb, túl egyszerű és közönséges. Szerelem. Nos igen, azt hiszem ez az, bármily nehéz is bevallanom, ő az akiért érdemes volt várnom, akiért érdemes minden egyes nap ebben az örök életben. Végtelen szerelem.

Ez jár a fejemben, milyen tiszta és egyszerű. Végtelen szerelem, melyet semmi sem törhet meg, szakíthat át...

Végtelen vizeken - alaptörténet

A Cullen család 8 tagja boldogan éli mindennapjait Forkban: Carlisle és Esme, Emmett és Rosalie, Jasper és Alice, Edward és szerelme Lydia. Életük megszokottan zajlik, már amennyire egy vámpírcsalád élete az lehet, amíg meg nem érkezik a városba Bella Swan és fel nem forgatja a Cullen család lelki békéjét.

Izgalmak, veszekedések, szenvedélyes szerelmek, áldozatok története ez, mely Edward, Bella és Lydia érzéseiről szól.

Jó szórakozást!

Szeretnék köszönetet mondani Szilvinek és Leiának, akik mindeketten segítettek és egy picit bíztattak, hogy elkezdjek írni. Köszönöm!

kezdet

Végre! Már azt hittem sosem lesz úgy igazából blogom:) De most már van, és reszkessetek olvasók, mert izzanak a billentyűk, hamarosan kitárom a szívem, lelkem, elmém...

A fanfiction alapötlete készül, egyeztetés alatt, nem akarok olyanba belekezdeni, amit már más leírt egyszer...de ami késik, az JÖN! (ahogy drága kedves osztályfőnököm mondaná).

Addig is puszi! Renee