Végtelen vizeken - Prológus

Az első zöld levél. Március elseje van. Mindenki imádja a tavaszt, hiszen vége télnek, a hidegnek, nem kell többé a pulóver, a csizma, de én nem érzek semmi változást, legalábbis semmi jót. Az elmúlt napokban a Nap egyre többet süt, ez az ami aggaszt, ez az ami minden évben nehéz, megint rejtőzködnöm kell, bujdosni, mintha üldöznének... engem.

Hazafelé indulok, közel a házhoz hallom Jaspert és Alicet, boldogok, épp az imént mondtam a tavasz mindenkit megbűvöl. Ahogy közeledem, hallom a patak zúgását, a madarak dallamát s már látom, ő az, aki engem megbűvől, Lydia. Arca hófehér, szív formájú, szemei narancsszínben izzanak, lángoló vörös fürtjeire hajtom le a fejem éjjelenként, mint egy álom, amelyet ébren élek át.

Tavasz van, mindenkit átjár ez az érzés, én azonban Lydia szépségén ámulok el.

Vidámság. Ez a szó túl közvetlen, túl sok mindent elmond a hangulatról, amit érzek. Helyette használjuk inkább azt, hogy Boldogság. Nem ez még rosszabb, túl egyszerű és közönséges. Szerelem. Nos igen, azt hiszem ez az, bármily nehéz is bevallanom, ő az akiért érdemes volt várnom, akiért érdemes minden egyes nap ebben az örök életben. Végtelen szerelem.

Ez jár a fejemben, milyen tiszta és egyszerű. Végtelen szerelem, melyet semmi sem törhet meg, szakíthat át...