Végtelen vizeken - 3.fejezet - Ködben

AZ ÉJSZAKÁT általában jól viselem, elmélkedem, vagy csak bámulom a csillagokat. Sokat gondolkodtam, az elmúlt napokban végig csak azon járt az eszem, milyen lenne emberként, mennyivel lenne másabb, egyáltalán más lenne-e. Az biztos, hogy többé nem zuhanhatnék le tíz emelet magasságból, és nem tudnék szélsebesen futni, de végre lenne célja az idő múlásának, az évszakok változásának, a napfelkeltének, az alkonyatnak, lenne célja az életemnek, ha ember lennék ... de nem vagyok.
Még mindig gyötör a bűntudat, ha arra gondolok, én ítéltem örök életre Lydiát. Ha akkor nem érzem meg vérének mámorító illatát, ha akkor nem pillantom meg gyönyörű testét, most békében nyugodna a lelke. Én pedig égnék tovább a "purgatórium" örök tüzében.

Magam sem értem mostanában miért foglalkoztat ennyire az emberi lét, ahogy a családom gondolataiban olvastam, náluk szinte
sosem tapasztaltam hasonlót. Mindannyian elégedettek a vámpírléttel, boldogok.

Arra gondoltam, ha elviszem Lydiát a tóhoz, ahol rátaláltunk, akkor talán vele együtt sikerül nekem is túljutnom ezen az ember-vámpír vívódáson, talán ő segít megérteni ennek az egésznek az értelmét. Carlisle-al, vagy Esmével kéne beszélnem, tudom, de nem merek eléjük állni, büszkék rám, és ha kétségbe vonom az életstílusunkat lehet hogy többé nem tudnék a szemükbe nézni. Viszont nem bírom tovább magamba tartani, valakivel beszélnem kell erről.

Mire feleszméltem, már pirkadt, Lydia nem volt a szobában, így utánaindultam. A folyosón Alice pattant elém, majd kicsattant a vidámságtól.
- Szia Edward!
- Jó reggelt Alice! Mi történt veled? Miért vagy ennyire... - persze nem hagyta, hogy befejezzem, rögtön a szavamba vágott.
- Vidám? Nos inkább izgatott. - mondta és közben előadta a huszonöt dolláros mosolyát, amit imádtam, és nekem is máris sokkal jobb kedvem lett. Alice volt az az ember a családban, akit talán legjobb barátként tudtam kezelni. Jól kijöttünk, megértettük egymást, nagyjából láttuk is egymás gondolatait, bár Alice inkább mindig a következő gondolatomat látta, szóval általában nála volt a nyerő labda.
- Igen, nos akkor miért vagy ennyire izgatott? - kérdeztem.
- Először is, mert viszonylag felhős az ég, tehát mehetünk ma suliba és nem kell a napsütés elől menekülve itthon kuksolnunk, másrészt pedig láttam, hogy a héten jön az új lány a suliba, tudod a rendőrfőnök lánya.
- És? Ennek ennyire kell örülni?
- Hát nem, csak tudod, új ember, nem az a begyöpösödött forksi fiatal, mint a többi. - nézett rám reményteljes arccal, de én tudtam, hogy ennél több van a fejében.
- Alice! Mi köze lesz ennek a lánynak a családunkhoz? - megijedtem. Vigyáznunk kellett, hogy családunk titka nehogy kitudódjon, ezért mindig próbáltuk kerülni a feltűnést.
- Nem tudom, Edward. Még nem egyértelmű a jövő, te is tudod. de én mindenesetre örülök neki. Rose mindig Emmett-el van, Lydia meg veled, nem nagyon tudok kivel beszélgetni. Talán majd vele. Ahogy láttam, jó barátok leszünk.
- Nem a legjobb ötlet, hogy egy emberrel legyetek "jóbarátok". - próbáltam óva inteni, de sikertelenül.
- Nyugi Edward, a jövő még nem kiforrott.

Eközben leértünk a nappaliba, ahol már majdnem mindenki ott volt. Carlisle-t kivéve, ő általában korán bemegy a kórházba, hogy minél több embernek tudjon segíteni, nem szerette a tétlenséget. Emmett, Rosalie, Jasper pedig már csak Alice-re vártak és már indultak is iskolába, Csak Lydiát és Esmét nem láttam sehol. Ezek ketten miben sántikálhatnak?

Beleolvastam a fejükbe és hallottam, ahogy Esme épp egy epertorta elkészítésével bajlódik, Lydia pedig segít neki. Őrület, hogy Esme mire nem képes, hogy ámulatba ejtse barátnőit. Mindig is törekedtünk arra, hogy ne keltsünk feltűnést, és próbáltunk elvegyülni, Esmének is sikerült barátokat szerezni a városban, és néhanapján összejártak, beszélgettek. Ahogy gondolom a mai epertorta is egy ehhez hasonló eseményre készül. Bár mindig is írtóztam az emberi ételektől, mármint vámpírként, kénytelen voltam a puddingillatot követve a konyhába menni.

- Szép jó reggelt!
- Ohh szia Edward, a többiek már elmentek? Még el akartam köszönni tőlük. - kérdezte tőlem Esme, miközben egy tojást ütögetett egy tál széléhez.
- Igen, az előbb léptek ki az ajtón.
- Szia Drágám! Máris hiányoztál. - szólt Lydia és megpróbált lisztes kézzel átkarolni, amit persze én nem hagytam.
- Á-Á-Á. Előbb moss kezet. Ne próbálj közelebb jönni. - kiáltottam, erre kergetni kezdett és, mint két őrült rohangálni kezdtünk a konyhában, Esme nem "kis" örömére.
- Na jó srácok, látom segíteni már nem tudtok, csak hátráltatni, nyomás ki a konyhából. - próbált minket Esme elüldözni.
- Jó, rendben megyünk. - nyugtattam meg. - Jó szórakozást a teadélutánodhoz!
- Köszönöm Edward. De most már tényleg menjetek. Sosem végzek, ha továbbra is itt maradok.

Nevetve, és csupa lisztesen szaladtunk fel a szobánkba, ahol végre elkaptam Lydiát, nem is tudom mikor cseréltünk és mióta üldöztem én őt, a lényeg, hogy átöleltem. Rám nézett, ez az a pillantás, amiért érdemes minden napot túlélni, égvörös szemei csak úgy szikráztak.
- Éhes vagy. Látom a szemedben.- mondtam neki, ekkor telt vörös ajkát az enyémhez érintette, és feltörtek belőlem az érzelmek.
- Nem éhes vagyok, hanem szerelmes. - suttogta csendesen a fülembe. - Kívánlak. - ebben az egy szóban minden benn volt, amit egy férfi akarhat, én mégis próbáltam leállítani.
- Én is, nagyon is. De talán nem itt kéne, mi lenne ha estig kinn maradnánk a tónál és sátoroznánk egyet?
- Huh ez igazán romantikus ötlet. Ezért szeretlek, többek között. - majd újra szenvedélyesen megcsókolt, ilyenkor nem léteztem, csak átadtam magam az érzésnek, élveztem.

Gyorsan összepakoltuk a szükséges cuccokat és Emmett kocsijával elindultunk. A hétvégi kirándulóhely Seattle-től nem messze egy tó közelében volt. Mesés hely, gyönyörű erdő. Ahogy egyre közelebb értük, éreztem Lydia egyre nyomasztóbb gondolatait, tudtam, hogy meg kell magyaráznom, miért hoztam ide, végülis én tehetek arról, hogy most így érez.
- Tudom, hogy mit érzel most, és tudnod kell, hogy fontos nekem, hogy ma itt beszéljünk. Már egy ideje nyomaszt egy gondolat és csak te érthetsz meg. - kezdtem, miközben megérkeztünk és kipakoltunk a terepjáróból.
- Elég furcsa vagy. Mi ez az egész? - kérdezte tőlem értetlenül.
- Figyelj rám! Mostanában egyre jobban foglalkoztat az a tény, hogy én ítéltelek erre a bűnős életre és hidd el bármit megadnék, hogy visszacsinálhassam. Carlisle engem öntörvényűen teremtett, és én ugyanezt tettem, amikor rólad volt szó. - miközben ezeket mondtam, éreztem a belőle áradó szeretetet és védelmet - Még sosem beszéltünk erről, te csak egyszerűen elfogadtad, hogy vámpír vagy. Most ezért hoztalak ide. Tudnom kell mit érzel, és ha többé nem akarsz velem lenni azt megértem. - végeztem, elmondtam, kissé felszabadult az elmém, de még mindig rosszul éreztem magam.
- Edward te örök életet adtál nekem, nem is kívánhatnék ennél többet. Csak egy dolgot mondhatok: Köszönöm. - suttogta halkan, alig hallhatóan és megcsókolt. - Ne aggódj miattam, és ne emészd magad, jól érzem magam a bőrömben. A legfontosabb pedig, hogy jólérzem magam, veled.

Meglepett amit mondott, valójában az amit én éreztem közben és bár érdekelt a válasza nagyrészt már láttam előre a fejében cikázó gondolatokat. Igazából arra volt szükségem, hogy kimondja. Mert bár aggódtam érte, tudtam, hogy ő rendben van, sokkal inkább rendben van, mint én. Magammal kevésbé voltam kibékülve, elegem volt, lassan 90 éve élek így és még kitudja meddig.
Már megint ezek a gondolatok, nem hagynak egy percre sem nyugodni. Valószínüleg Lydia is megérezte a nyugtalanságomat és sétálni hívott.

Többször körbejártuk a tavat, a közeli erdőt, ezész délután beszélgettünk. Most éreztem először, hogy hiányzik belőlem valami, amit csak valaki mástól kaphatok meg, mintha egy részem nem bennem lenne.
Visszaindultunk a terepjáróhoz, már sötétedett, de hangokat hallottam, ugyanazokat, mint öt éve a tóparton Lydia vérző testével a karjaimban.
- Lydia édesem, te vagy az? Annyira hiányoztál. - kiáltott egy kedves öreg bácsi a túloldalról.
- Edward te is látod, amit én. Ő az épesapám. - kérdezte tőlem, fejében hirtelen teljes ürességet éreztem, tisztaságot.
Lydia jégszoborrá dermedt arccal állt mellettem. Nem tudtam mit tegyek.