Végtelen vizeken - 12. fejezet - Ellenállás

A FÉNY szikrázóan hatolt át minden porcikámon, a nap sugarai gyémántcseppekben tükröződtek bőrömön. Egy másodpercre voltam attól, hogy leplezzem ősi fajtánk, a vámpírok létezésének titkát. Elmémet kezdték elönteni a gyilkos vadász kegyetlen gondolatai, - Képes lennék másodpercek alatt megölni mindenkit?, Sikerülne minden szemtanút megsemmisíteni?, És mit kezdek Bellával?, Hagyjam, hogy a mágikus ajtó örökre zárva maradjon? - Félelmetesnek éreztem magam, és tudtam, ha nem döntök rögtön azzal sok ártatlan embert taszítok a biztos halálba.

Bella gyanakvó kérdése már kimondatlanul is égetett. Nem volt más választásom, felelnem kellett. Szükség volt egy frappáns és kielégítő válaszra. Azonnal.

- Mi történik a bőröddel? - szólalt meg mellettem a csöppnyi hang. - Ez nem fáj? - Számítottam kérdésére, mégis másodpercek kellettek, hogy felfogjam, mi történik. Görcsösen szorítottam a csuklóm, remélve, hogy ezzel némileg eltakarhatom a fénylő bőrfelületet. Magamra húztam a kapucnit és próbáltam minél kisebbre összegömbölyödni, eltűnni. De Bella nem engedett, nem engedett elmenekülnöm a kérdése elől. Magyarázatot várt egy olyan témában, ami csak a mesékben létezik, és feleletet egy olyan kérdésre, amire csak a mesékben van értelmes válasz.

Igazán nem akartam átvágni szegényt, de nem mondhattam igazat, azzal az egész családomnak csalódást okozok. Így jött a nevetséges hazugság. Az állatfóbiám és az biológia utálatom után immáron a harmadik.

- Ez egy különleges bőrbetegség. - válaszoltam nyökögve. Ennyi. Ennyit tudtam kisajtolni magamból. Nem túl kreatív. de bízzunk benne, hogy velem ellentétben Bellának nincs orvosi doktorija, és simán bekajálja a sztorimat.
- Érdekes, erről még nem hallottam. - nézett elkerekedett szemekkel.
- Hát igen, valójában nem túl gyakori, százezer emberből csak egynél fordul elő. - próbáltam kimerítően felelni, reméltem, hogy ezzel letudhatjuk a dolgot, de jöttek a kérdések.
- Ohh, és nem szokott fájni? - faggatott Bella továbbra is.
- Nos nem igazán, csak látványos, mintsem érezném. De nyugi nem fertőző vagy ilyesmi. - vágtam rá. Bella arca falfehérré változott. Ez volt az a mondat amit nem akart hallani. "Nyugi, nem fertőző." , mert még ha igaz is, hihetetlen félelmet kelt. Szegény, ezzel halálra rémítettem. Elfordult és rám sem nézett többet a kiránduláson.
A kórházi látogatás felettébb unalmas volt, tekintve, hogy legalább 10 évig dolgoztam kórházi gyakorlaton különböző balesetiken. De a többiek láthatóan élvezték a dolgok, Mr. Brooks legnagyobb örömére.

Hazafelé tartva igazén büszke voltam magamra, hiszen játszi könnyedséggel passzoltam Bella lebukással fenyegető kérdéseit, és mégis felkeltettem az érdeklődését. Bár már előre tartottam attól, hogy mivel fogadnak otthon a kedves testvéreim, a lehető legnagyobb magabiztossággal léptem be az üvegajtón. Nos az ügyes manőverem hátrányos oldalát csak ekkor ismertem meg. A nappaliban három igencsak múmiapólyába bugyolált Cullen várt, nevezetesen Alice, Jasper és Emmett. Rose pedig a háttérből figyelte őket.

- Jasper! Hogy van a ritka bőrbetegséged? - kérdezte hasát fogva a röhögéstől Emmett.
- Jajj, ne is kérdezd. Olyan hihetetlen, hogy hétszázezer emberből, pont mi heten szenvedünk ebben a betegségben. - mondta szinte kacagva, és közben megbotlott, így bedőlt a kanapé mögé.
- Hé, srácok! Értem a poén, oké igazatok van. - kiáltottam el magam, remélve, hogy ezzel befejeződik a kis színdarab.
- Ne, várj, még nem végeztünk. - szólt Emmett. - Alice, te jössz!
- Vigyázzatok, hogy nehogy napfény érje a bőrötöket. - sikított kacagva. - Mert akkor gyémántként tündököl, és mind meghalunk. - fejezte be. És ekkor mindhárman, mint három óvodás a földön fetrengve röhögtek a mai "mentőakciómon".
- Jól van srácok, igazán helyes volt ez a kis színjáték. Értem én, de most már igazán felnőhetnétek. - próbáltam komolyra fordítani a szót, hát valószínűleg teljesen reménytelenül.

Alice és Jasper nagy nehezen kimásztak múmiajelmezükből és ketten hámozták le a szövetcsíkokat Emmettről. Eközben Rosalie lesújtó pillantással elindult az emeletre. Nyílván ő nem szeretett volna részese lenni eme csodás előadásnak.
- Na most komolyan Edward, jobb nem jutott eszedbe? - kérdezte még mindig vigyorogva Emmett.
- Jó, oké, tudom, de a helyemben ti sem tudtatok volna jobbat. -ismertem be végül. - Vesztettem.
- Amúgy örülök, hogy látlak, hallom zűrök vannak errefelé. - szólt most már komolyabban - Carlisle hívott tegnap, rögtön indultunk Rose-al.
- Hát igen, valahogy feje tetejére állt a világ. - feleltem halkan.
- Héj, mi itt vagyunk melletted. - ölelt meg Alice.
Jasper már a sarokból figyelt, épp a csuklójáról fejtette le a sorosra tekert pólyát, de éreztem, ahogy jelenléte nyugtatólag hat rám.

- Edward beszélnünk kell! - bökött oldalba Alice.
- Jó rendben, menjünk fel. Ott nyugisabb. - tanácsoltam. - Ti pedig legjobb lesz ha összetakarítotok itt, Esme nem örülne ekkora rendetlenségnek. - mosolyogtam a fiúkra. Épp elindultunk a lépcsőn, mikor láttuk, hogy Jazz és Emmett szörnyű kínszenvedések közepette elkezdte felszedegetni a nappali padlójára szétszóródott szövetdarabokat.

- Edward, láttam a holnapi biológia órát. És hát, kísérletezni fogtok... - kezdte Alice választékosan.
- Igen, Mr. Brooks kitalálta, hogy a ma szerzett ismereteinket kamatoztassuk a gyakorlatban. - folytattam.
- Jó ez most nem lényeges. A fontos, hogy ne engedd, hogy Bella a kezébe vegye a szikét, értetted? - szólt rám erőszakosan, miközben mutatóujját a szemeimhez emelte.
- Értem, de miért fontos ez? - kérdeztem gyorsan.
- Nos. Bella, mint tudjuk, eléggé, ügyetlen. És ha a szike a kezébe kerül, nos, könnyen megvághatja magát. - hangja elhalkult és a teste szinte összeroskadt. - Láttam, ahogy megvágja az ujját, és ... te pedig nem bírod majd türtőztetni magad, és megtámadod.
- Neee! - kiáltottam. - Az nem lehet. És ezt biztosan láttad? Nem gondolod, hogy esetleg megint tévesek a látomásaid? - faggattam nyugtalanul.
- Nem tudom Edward. - sóhajtott. - Mindenesetre, ne engedd Bellát a kések közelébe.
- Megteszek mindent. Ígérem.

A másnap reggeli szörnyű gyomor görcs már szinte mindennapos velejárója volt a Bellával való találkozásaimnak. Egy normális tini az első randevúja előtt érez hasonlót, de én mindössze a legfinomabb étektől rettegtem, be kellett tartanom a családomnak, és magamnak tett ígértemet és túlélnem még egy napot Bellával.

A tanterembe szinte üres volt, mikor beléptem, leszámítva néhány "jótanuló" diákot. A szünetből már csak percek voltak hátra és ajtón egyre többen léptek be. Majd egy nyugodtnak hitt pillanatban, mikor azt várod, hogy tényleg nem történhet semmi rossz, megjelent az ajtóban Bella és apró léptekkel közeledett a mellettem lévő szék felé. Az illatát még szerencsére nem éreztem, próbáltam venni egy utolsó nagy levegőt, mellyel talán 10-15 percig kibírhatom, ha nem kell beszélnem. De persze Bella most is közbeavatkozott.

- Szia Edward. - mosolya beragyogta a osztályt. - Ma itt van Lydia?
- Nem, ő elutazott egy időre. - iszonyatos fájdalmat éreztem a mellkasomban. Lydia nevét egy ideje óvatosan kezeljük otthon, most így hirtelen szembesülni vele, elég kellemetlen érzés volt.
- Akkor megengeded, hogy ide üljek? - kérdezte félénken, de még be sem fejezte, már tekingetett tovább, hol találhat magának szabad ülő helyet.
- Azt hiszem igen, persze. - néztem szembe az elkerülhetetlennel. - Foglalj helyet.

Az óra lassan elkezdődött, Mr. Brooks örömmel újságolta a tegnapi eseményeket és azok eredményeit. Mind emellett felvázolta a mai óra folyamatát, mely több ember arcára a sápadtság különböző színeit varázsolta elő. A különböző szövetek vizsgálata és a szike használata az orvosin szinte a belépővel egyenlő, de azért tegyük hozzá, hogy Forksban nem mindenkit terveztek orvosnak.

A padok közt körbejárva Mr. Brooks különböző üvegcséket, fiolákat és késeket tett az asztalokra. Már csak egyetlen pad volt üres, az előttünk lévő asztalon csak az én patináns jegyzetfüzetem és Bella ütött-kopott könyvtári könyve hevert. De egy másodperccel később ott volt a gyilkos fegyver is. Ott feküdt előttünk, tántoríthatatlanul és magabiztosan, fémesen csillogva, mint aki már akkor sejtette, ma vér tapad majd hegyéhez.
Bella megragadta a kést, én pedig minden erőmmel próbáltam ellenállni Alice látomásának.

Zsúfolt hetek következnek.... türelem:)

Nagyon kedves, és mélyen tisztelt olvasók!

Tudom, hogy nagyon elegetek van abból, hogy néha csak eltűnök hetekre, de esküszöm én sem tudtam, hogy ez a nyár ennyire zsúfolt lesz.
Ma este indulok a családdal életem első tájfutó VB-jére, és Hungária Kupájára, szóval kérlek nagyon szurkoljatok:)

Aztán hétközben megyek Pestre, mert ugye jelentkeztem az ELTE szakkollégiumába is, szóval megyek felvételizni:) Oda is szurkoljatok:)

És csak, hogy legyen hal a tortán 22-étől még elmegyek az ELTE TTK Geo-Bio Gólyatáborába is Bódvarákóra (ne kérdezzétek, hol van, a világ végén...) szóval szuper két hétnek nézünk elébe...

Ebből a kis felsorolásból remélem már sejtitek, hogy nem leszek nemhogy internet közelben, még civilizáció közelében sem...

Köszönöm azoknak, akik egész nyáron kitartóan olvasták a történetemet, most megkérlek titeket, hogy várjatok türelemmel. Felrakhatnék gyorsan egy új fejit, de az csak kontármunka lenne, szerintem pedig az íráshoz, a jó íráshoz, idő kell. Remélem ha úgy augusztus 30-31 körül hazatévedek (ha nem falnak fel a medvék a Bükkben:):), akkor majd páran benéztek, mert felrakom az új fejezetet.

Addig is mindenkinek további kellemes nyarat kívánok! Szorítsatok kérlek!:)

Sok puszi: Renee

Ui.: Augusztus végén már első éves egyetemistaként térek vissza:) Tiszta jóóóó.

Végtelen vizeken - 11. fejezet - Fény a sötétben

A hazafelé vezető út csendes volt és hideg. Az autóban teljesen megfagyott a levegő. Alice elől persze nem rejthettem el semmi. Ő volt az, aki már reggel figyelmeztetett. Miért is lepődöm meg ezen, hiszen előre látta. De ha tényleg látta, miért nem tett valamit. A gondolataim cikáztak, közben halkan hallottam Alice bűnbánó szavait.

"Tudom, hogy dühös vagy, de kérlek bocsáss meg. - olvastam a gondolataiban. - Sejtettem, hogy ez fog történni, de nem vagyok elég biztos a látomásaimban."

Nem tudtam rá haragudni, még sok idő kell neki, hogy kellően megtapasztalja az ereje működését, vannak vámpírok akiknek több száz év gyakorlás kell. De azt sem értettem, hogy én miért nem láttam a fejében ezeket a látomásokat? Reggel mikor beszélgettünk elméletileg olvasnom kellett a fejében. Mostanában kezdek teljesen megörülni. Valami rossz hatással van rám, nagyon rossz hatással.

A házhoz érve épp hogy leállítottam a motor, Lydia kivágódott a kocsiból és dühösen bement. Alice és Jasper csak hideg tekintettel követte őt. Lydia más lett, ez most már számukra is nyilvánvalóvá vált.

Később a szobánk felé indulva már nagyrészt átgondoltam, mit fogok mondani Lyd-nek, ám az ajtó mögött szörnyű látvány fogadott. Közös életünk színtere darabokban hevert a padlón. A ruhák, a könyvek, az emlékek, minden felforgatva. Középen pedig ott ült ő, izzó szénfekete szemekkel, meggyötörten. Lassan közelebb lépkedtem, csodás szépsége átsugárzott minden kínján és bódító illata magával ragadott. Derekára fontam karjaim és a hintaszékbe húztam. Pillantása még mindig komor és fájdalomtól megrészegült volt. Csak én segíthettem rajta, én voltam az utolsó szikra, amely újra fellobbantja azt a sugárzó tüzet, ami pár napja még veszélyes és határtalan volt. A teste didergett, belül teljesen összeroskadt. Nem szólt egy árva szót sem, csak ült.

Olyan nehéz volt nézni, ahogy átéli mindezt. Főleg, hogy ma elég boldognak tűnt, a röplabdacsapat tárt karokkal várta. És most megint üresség veszi körül. Nem mertem egy percre sem magára hagyni, ám az elmúlt napokban nem igazán törődtem az étkezéssel, és szomjúságom kezdett erősebb lenni tudatomnál. Még egy iskolai napot nem bírtam volna ki vadászat nélkül.
Lydiát csendesen magára hagytam, és megkértem Alice-t, hogy időnként pillantson be hozzá. Fájó szívvel ugyan, de mégis egyedül hagytam.

A vadászatot viszont próbáltam a lehető legrövidebb idő alatt befejezni, nem figyelve semmi másra, csakhogy szomjúságom alább hagyjon. És mintha az életem függött volna rajta, szélsebesen száguldottam hazafelé.

A házhoz közeledve kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. A családom gondolataiba olvasva láttam mindent.Lydia elment.Bekövetkezett az amit már legbelül mind sejtettek, és ami ellen én minden porcikámmal tiltakoztam és próbáltam megakadályozni. Megvárta amíg egyedül hagyom és persze jól tudta azt is, hogy ha Jaspert felidegesíti a saját érzéseivel, akkor Alice inkább Jasperrel marad, mintsem, hogy felette őrködjön.

Ekkor már nem a házra koncentráltam, Lydia gondolatait figyeltem, hátha meghallom merre jár. Ha megtalálom utánamehetek, és visszahozhatom, még mielőtt őrültséget csinálna. De minden hiába, összesen talán fél óráig voltam távol, és nem juthatott nagyon messzire, de mégsem hallom őt. Mintha elméje teljesen zárva lenne előttem, pont úgy mint Belláé.

Több órás eredménytelen keresgélés után, és többszöri sikertelen gondolatolvasást követve tértem vissza a házunkhoz. Belépve hallottam, ahogy mindenki összegyűlt a nappaliban és komoly tanácskozás zajlik. Először azt hittem, hogy Lydia eltűnését vitatják meg íly hevesen. Majd, hogy követni tudjam a gondolatmenetet, beleolvastam Carlisle fejébe és rögtön megértettem.

- Edward! Jó, hogy végre ittvagy. - szólt hozzám Carlisle. - Az már tudod, hogy Lydia elment. De most egy sokkal fontosabb dologgal is foglalkoznunk kell.
- Igen, most már látom. - feleltem. Teljesen elgyengültem hirtelen. Láttam mindent, és végre világossá vált az elmúlt pár nap örült értelmetlensége. Mindenre ott volt a magyarázat, pont ott az orrunk előtt, csak nem vettük észre.

Amíg távol voltam, hogy Lydia után kutassak, Tanya telefonált Denaliból. Carlisle beszélt vele, így a fejébe olvasva hallhattam a beszélgetést. Amióta pár napja náluk jártunk az ottani farkasfalka több embertetemet talált az erdőben. Mind vámpírgyilkosság áldozata, és mind egy vámpíré.Lydiáé.

- A farkasok törzse nagyon nyugtalan. - szólt Tanya dühösen. - Az elmúlt 500 évben nem történt ilyesmi errefelé. És bár tudják, hogy nem mi tettük, most el akarnak űzni minket a területről.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez igaz. - felelte Carlisle. - Lydiát az elmúlt napokban sok atrocitás érte, de nem hinném, hogy embert ölt volna.
- Carlise, a legnagyobb tisztelettel szólok most. A családjaink közti barátság örök és feloszthatatlan, de a családod egyik tagja a mi területünkön gyilkolt, a farkasok pedig bosszút akarnak. Ide kell jönnötök, és el kell rendeznünk ezt az ügyet.

A gondolatok már el-elmaradoztak, a szavak elhalkultak körülöttem. Csalódottság járta át a testem, és a tudat, hogy az elmúlt öt év csupa hazugság volt, megrémített. Hirtelen éreztem, ahogy Esme gyengéd karja átölel és biztonságot ad.

- Edward, nem tehetünk semmit. - mondta. - Lydia döntött így.
- A legfontosabb, hogy elrendezzük a dolgokat Alaszkában. - szólalt fel Carlisle. - Már telefonáltam Emmett-nek és Rose-nak, holnap hazajönnek. Mi majd elmegyünk Denaliba. Ezzel most nem kell törődnöd. - Az arcuk hirtelen meghittséggel lett teli, tudatukból szeretet és aggodalom áradt.
- De én... az én hibám... - kezdtem, de mindannyian nemet intettek.
- Most meg kell tudnod nyugodnodni, visszamenni a suliba és mással törődni. - bíztatott Alice. - Jasper majd segít,hogy könnyebb legyen és mi is mind itt vagyunk.

Éreztem, ahogy tényleg könnyebb lesz minden, ahogy a dolgok elhalványulnak és az elhangzott szavak súlytalanná válnak, de tudtam, hogy mindez csak Jaspernek köszönhető, mégis jó volt, nyugodt.

Már hajnal volt, mikor visszamentem a szobánkba, most már csak az én szobámba. A földön még mindig rendszertelenül hevertek a CD-k, könyvek, ruhák. Összességben minden, ami az elmúlt öt évben összekötött Lydiával. Azzal, hogy dühében felforgatta a szobát, teljesen felforgatta az életünket.

Az asztalon heverő papírok között figyelmes lettem egy iskolai hirdetményre. Mr. Brook természettudományi kiáltványa volt.

"Kedves Diákok!

Mint minden évben, idén is megrendezzük a Tavaszi Tudományos Napokat, melynek keretében rengetek információval lehettek gazdagabbak a kémia, fizika, földrajz és biológia tudományok terén.

Az első foglalkozás április első szerdáján lesz. Ekkor biológia óra keretében a helyi kórházba látogatva ismerkedhettek meg a sebészettel.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk a Tavaszi Tudományos Napokon!

Samuel Brooks"

A dátum aznapra szólt, kissé örültem is neki, talán a orvostan eltereli a figyelmemet ezekről a dolgokról.

Szomorkás idő volt. Napsugaraknak semmi nyoma. Igazán ideális vámpíridő. Reggel fél nyolc körül viszont már senki nem volt otthon. Alice és Jasper vásárolni mentek, beszerezni a legfontosabb dolgokat Alaszkába. Carlisle pedig Emmett-ék elé ment a reptérre. Esme is eltűnt, bizonyára a barátaival töltötte a reggelit, mostanában őket is elhanyagolta a zűrzavaros ügyeink miatt. Így hát egyedül indultam iskolába.

A parkolóban már ott várt a busz, amellyel a tudományos kirándulásra indultunk. A busz körül futkározó diákok és rendet teremteni próbáló tanárok keveredtek. A hátsó sorok egyikében egy számomra még mindig "kulcsra zárt ajtó" Bella Swan állt. Lassan felszálltunk, a helyeket pillanatok alatt töltötték fel a tanulók. Én is leültem egy üres ülésre, mellém persze nem merészkedett senki, aminek jelen esetben örültem is. A busz már majdnem indult, amikor egy halk hangot hallottam, amint Mr. Brooks-al beszél.

- De tanárúr, kérem értse meg, én rosszul vagyok a vértől, és minden hasonló kórházi, felboncolós dologtól. - győzködte Bella kedvenc biológia tanárunkat. - A sebészet nem nekem való.
- Neked való, vagy nem neked való, ez az órarend része. - felelte erélyesen. - Tessék, ott még van egy szabad hely. - és felém mutatott.

Bella gondterhelt arccal, mint akit végleg legyőztek, indult meg a busz hátulja felé, majd leült a mellettem lévő ülésre. Szótlanul utaztunk, párszor figyeltem fel arca rezdüléseire, hátha abból kiolvashatom gondolatait.

Majd hirtelen, minden előjel nélkül szikrázóan sütni kezdett a Nap. És vakítóan sugárzott át a busz ablakán. Az arcom és a kezeim csillogni kezdtem, Bella pedig valóságos csodaként figyelte bőröm tündöklését.

Jubileum!

Van szerencsém ezúton bejelenteni, hogy elkészült a 10. fejezet, vagyis jubileumot ünnepelhetünk! :)
Amikor április végén írni kezdtem, akkor még eszembe sem jutott, hogy idáig eljuthatok, illetve, hogy ennyien olvassátok majd a történetemet. Minden kedves olvasómnak szeretném megköszönni a kitartó várakozást, főleg ugye az érettségi idején, és néhányotoknak a kommenteket is. Tényleg sokat jelent nekem, és erőt ad, hogy folytassam.

A mai nap tehát emlékezetes. Van mit ünnepelni, hiszen az elmúlt két hónapban több mint 5000-en látogattátok meg az oldalt, és közel 10000 oldalmegtekintés volt, ami szerintem igazán tiszteletre méltó és tükrözi azt, hogy nektek is sokat jelent a történet.
Így a jubileumra való tekintettel két meglepetést hoztam nektek - természetesen az új fejezeten kívül . Úgy gondolom mindkettő elég szembetűnő, de kezdjük talán a látványosabbal!

Az új design - igen, nos sokáig törtem a fejem, hogy milyen is jegyen, legyen-e egyáltalán. De aztán úgy gondoltam, hogy a régi fejléc, már nem tükrözi a történet lélektani állapotát.
A másik meglepetés, remélem néhányotoknak azért ez is feltűnt, hogy most először megpillanthatjátok Lydia Cullen arcát. Sokáig kerestem a megfelelő embert, és arcot. Végül rá esett a választásom!

Itt a vége! A kis érzelgős beszédemnek! Mégegyszer köszönök mindent, és szeretném ha még többen írnátok kommenteket, hiszen a véleményetek segít a legtöbbet, abból tudom, hogy min kell csiszolni, min kell változtatni.

Köszönöm és kellemes olvasást kívánok!

Pussz: Renee

Végtelen vizeken - 10. fejezet - Elkezdődött

ÜLDÖZÖTT vad, kit vadásza les, úgy figyelt rám. A tudat, hogy ott ül mögöttem, most az egyszer erősebb volt a szomjamnál, erősebb bárminél. Nem bírtam ki, hátranéztem. És ezzel együtt elkövettem életem legrosszabb hibáját.

Kemény, de mámoros pillantása villámként csapott le rám, én pedig percekig nem is tudtam menekülni tekintete börtönéből. Csak ültem ott, elmerengve, miközben körülöttünk minden átlagos volt, minden ugyanúgy folyt, mint bármely más nap. Saját kis világot teremtettünk akkor, valami egyedülállóan személyeset egymás között. Nem éreztem így magam ... azóta, hogy ... azóta, hogy először néztem Lydia szemébe.

Csak néztük egymást. Olykor elmosolyodott, és a kedves kis gödröcskék melyek megjelentek ajkai mellett, engem is megnevettetek. Ekkor viszont hirtelen megértettem mindent. Beléptem egy kapun, beléptem egy olyan világba, ahonnan nem lesz könnyű kikeveredni. Eddig megpróbáltunk elszigetelődni tőlük, és bár mindennap érintkeztünk velük, mintha két külön világban éltünk volna. De én áthágtam a szabályokat, közel kerültem egy emberhez.

Már kezdettől fogva tudtam, valami különleges lakozik benne, amitől más, mint a többi átlagos diák. Az első alkalommal, mikor elkaptam a folyóson, mert majdnem elesett, mikor először csiklandozta e nemes illat az orromat, tudtam, hogy ő nem csak egyszerűen egy ember. Ő Isabella Swan.

Percekig elmerengve figyeltem arcának minden rezdülését, majd váratlanul Lydia kíváncsi és mindig kétkedő arcával találtam szembe magam.

- Mit bámulsz annyira? - kérdezte érdeklődően. Bár gondolataiban rögtön láttam a gyanakvást. Az évek során amióta együtt voltunk a mérleg nyele általában ő felé állt, mindig sorban álltak előtte a hódolók. Sokszor, volt hogy hónapokig kellett hallgatnom egy-egy srác nyáladzó gondolatait. De Lyd mindig megnyugtatott, hogy számára én vagyok az egyetlen és tökéletes.

De ez a helyzet még nekem is új volt. Lydia féltékeny? Kizárt. Igazából még én sem tudom mi érzek. Furcsa ez az egész. Zavaros.

- Semmit. - az arca hirtelen hitetlenkedővé vált. - Tényleg semmit, nyugi. Csak Mr. Brooks valamit mondott az izopropilénekről, és ezen gondolkodtam. - őszinte voltam, már amennyire az őszinteségnek számít, hogy Bella arcán kívül semmit nem bámultam. Próbáltam hát nyugodt maradni, és őszintén hazudni.

- Rendben. – békésen mosolygott és félkézzel átölelt. Habár tényleg össze voltam zavarodva, Lydia közelsége és érintései most is, mint mindig izgatóan és szenvedélyesen hatottak rám. - Mindjárt vége az órának, tudod utána edzés lesz, és a csajok már egy ideje nélkülöznek. - a pontosság a vérünkben volt, vagy legalábbis a vérünk helyén, amint Lydia befejezte a mondatot, megszólalt a jelzőcsengő.

- Persze tudom. A csapat a második az életedben. Bár néha azt érzem, hogy nem így van. - feleltem. Lydia a suli profi röplabdacsapatában játszott. Mindig is szerette a sportokat, és imádott játszani, a legtöbb meccsén ott van az egész család. És bár ez nem publikus, de Alice közbenjárásával – amikor előre kiszemeli az ellenfél taktikáját – Lyd gyakran vezeti győzelemre a csapatot.

- De így van, viszont ha az idei szezonba végre nyerni is akarunk, ráncba kell szednem őket. - mosolygott. - Szóval akkor óra után megvársz?

- Ott leszek. - feleltem. Rövid puszit nyomott az ajkaimra, majd elviharzott a teremből. Én pedig egyedül maradtam. Megint. Hiába jött vissza, mintha a Denaliban eltöltött idő óta távolibbnak érezném magamtól. Mintha titkolna valamit. Félek, hogy már nem bízhatok meg benne feltétel nélkül.

Az osztályban viszont még ott volt Bella. Hirtelen újra bevillantak Alice reggeli szavai. Vajon az óra elején elkerültük a bajt? Éppen elkezdtem ezen gondolkodni, mikor mellém ért a padok közötti soron. Hátat fordítva ültem, de nem is kellett oda néznem, rögtön megéreztem vére illatát. Most, hogy nem láttam az arcát, nem figyelhettem csodásan kék szemeit az ösztönök erősebbek voltak. Nem mint Bella állt akkor mellettem, hanem mint egy finom csemege, akire már napok óta vágyom.

Csak óvatosan fordultam felé, egy pillanatra megállt és rám mosolygott. Úgy nézett ki, mint egy valódi angyal, meseszerű látomásnak tűnt. Nem is valódinak. De tovább is indult, a csoda egy másodpercig tartott csak. Így utána szóltam.

- Bella! - a hangom érdes volt és rekedtes. A méreg már épp termelődni kezdett a számban. - Tudod a helyed, szóval...

- Szia Edward. - szólalt meg halkan. - Ne aggódj! Ő bizonyára Lydia volt. - végig a padlót nézte, pedig szükségem lett volna a szemére. Látnom kell a szemeit, az elássa bennem a vámpírt, és előhoz valami újat, valami emberit.

- Igen. Lydia. - feleltem.

- Ne haragudj, de mennem kell. Órám lesz. - hadarta. A válaszomra várt, de én csak bólintottam. Egyetlen iskolai szünet alatt elengedtem két csodás lényt. Nevezzetek csak nyugodtan baleknak. Az vagyok. Egy vámpír, aki nem tudja hogy vámpír-e valójában. Egy vámpír, aki kezd felfedezni egy új világot.

Abban reménykedtem, hogy a zene rendbe rakja a fejem, amíg Lydia-ra várok. Így azt terveztem, hogy az elkövetkező ötven percet a Volvo kényelmes bőr ülésén fogom eltölteni, Santaolla társaságában. A parkoló üres volt, mindenkinek órája volt, vagy már hazament a nagyszünet után, így nyugodtan tekertem fel maximumra a hangerőt és átadtam magam a muzsika erejének.

Kicsit később a két szám közti szünetben őrült kiabálásra és veszekedésre lettem figyelmes. Lydiát hallottam, szörnyen dühös volt. Próbáltam olvasni a fejében, és akkor megláttam... Alice-nek igaza volt. Alice-nek mindig igaza van. Lydia épp Bella fejét szidta, nem valami mézes-mázasan.

- Mit képzelsz te? - mondta szinte kiabálva. - Elmegyek egy hétre, és te meg csak úgy befurakodsz? - A gondolatai gonoszak és felszínesek voltak.

- Én csak... Beálltam játszani, mert hiányzott egy ember. - próbálta menteni magát Bella.

- Nem is vagy jó játékos. Egyetlen jó feladásod nem volt az egész játék alatt. - Lydia egyre idegesebb volt. Már nagyon úgy éreztem, hogy be kell avatkoznom, nem igaz, hogy nincs ott egy tanár. Szerettem Lydia-t, de most csak egy felfuvalkodott pulykának láttam, aki rátámadt egy kiscsibére, és az egész tyúkfarmon ez senkit nem érdekel.

- Jó, rendben. Kiszállok. - Bella végre a menekülést választotta. Ahogy képzelem, nem lehet egy nagy élmény Lydia izzó éjfekete tekintetét bámulni. - Majd a kispadon megvárom a játék végét.

- Na végre, legalább tanultál ma valamit, ha már a röpi nem megy. - kacagott. Egyre idegesebb lettem a kocsiban. Teljesen visszataszított Lyd viselkedése. Azelőtt sosem volt feltűnősködő, vagy éppen felszínes. De ma, ma óriásit csalódtam benne, a lehető legrosszabb értelemben. És sajnáltam Bellát, az ő fejébe nem láttam bele, így nem tudhattam mit érez valójában, de nem hiszem, hogy ha most látnám, akkor arca olyan fényárban úszna, mint máskor.

A hátralévő idő nagyrészében próbáltam lenyugtatni magam, nem szabad nekiesnem Lydiának, hiszen most nehéz neki a családja miatt. Vissza kell fognom magam. Majd az öltözőkhöz mentem, ott vártam rá. Nem is tartott sokáig, pár perc múlva megjelent pár csapattaggal az oldalán, akik közül sajnos többen tápláltam irántam szenvedélyes érzelmeket, de mindent megtettem, hogy csak Lyd-re koncentráljak.

- Szia édesem! - köszönt. - Mivel töltötted az időt? - tette fel a kérdést, de a válaszomat már nem várta meg. Elkezdett magyarázni a csapatról meg a játékról, ami többnyire lekötött, de most valahogy nem érdekelt. - A csapat nagyon felkészült, szerintem nagy esélyünk van meg idén bajnokok legyünk. Az edző is azt mondta, hogy …

- Miért bántottad Bellát? - nem bírtam tovább hallgatni, közbevágtam.

- Mit? Miről beszélsz? - nézett értetlenül. - És ki az a Bella? - láttam a fejében, hogy abszolút nem érdekli a dolog, és már a gondolat is fárasztja, hogy erről kell beszélnie.

- Isabella Swan. A rendőrfőnök lánya. - magyaráztam neki, mire az arcán eddig ülő unott tekintet hirtelen értelmet nyert.

- Oh, az új lány? Mi van vele? - kérdezte közönyösen, miközben búcsúzkodott a többi lánytól.

- Miért bántottad? - ismételtem. - Tudom mi történt. Hallottam minden szót. A gondolataidat. - nem bírtam a szemébe nézni, és egyébként se látott volna rajtam mást, csak fájdalmat.

- Mióta pesztrálod te az új csajt? Miért érdekel ennyire? - elkezdett faggatózni. - Egyébként meg nem bántottam, befurakodott a csapatomba, és most hogy visszajöttem, a kispadon a helye.

Láttam, hogy nem győzhetek, a határozott elképzelései ellen nincs mit tenni. Jobbnak láttam kerülni a további súrlódásokat.

- Rendben. Menjünk, Alice és Jasper már kint várnak. - Bólintott és elindultunk a parkoló felé. Most az egyszer nem kézen fogva. Az ajtóból hátra nézve megpillantottam Bellát, akkor lépett ki az öltözőből. A haja nedves volt, az arca tűzpiros és fáradt. Nehéz csatát vívott egy erős ellenféllel, de talpon maradt. Erre nem sokan képesek, csak akik igazán különlegesek. És ő az, legalábbis azt hiszem.

Végtelen vizeken - 9. fejezet - Kétely

LEHET-E nemesebb a tett, melyet másért teszünk. Lehet-e fontosabb a szó, amit másért mondunk. Lehet-e fájdalmasabb a kín, ha szerelmünk szenved. Nem hiszem. Ennél nem lehet rosszabb, amikor látod, hogy düh és harag keveredik félelemmel és tudod, hogy nem tehetsz semmit.

Szempillantás alatt felkaptam Lydiát a földről, és a szoba túlsó végében lévő kanapéra fektettem. Carlisle aggódva figyelt és őszintén szólva mindketten meglepődtünk, a vámpírok ugyanis elég ritkán szoktak öntudatukon kívül lenni. Nem értettem mi történik, de a kezét nem akartam elengedni...tudnia kell, hogy itt vagyok mellette.
- Sokkot kapott, és bár ritka, de ezek a hirtelen kedélyváltozások, még a vámpírszervezetet is teljesen felemésztik. - nyugtalanul figyeltem Carlisle-ra. - Ha továbbra is ilyen dolgok érik, nem fogja bírni és idegösszeroppanást kap, akkor pedig...- nem fejezte be a mondatot, mert mindketten tudtuk, hogy folytatódott volna. Ha a problémák kikészítik, nem tud majd uralkodni magán és embervérre szomjazik majd.
- Ő sosem tenne ilyet. - mondtam már-már kételkedve saját magamban.
- Edward, tudod, hogy ez nem attól függ. - Carlisle a vállamra tette a kezét, miközben én még mindig Lydia mellett kuporogtam.
- Hazavisszük, és örökké mellette maradok. Sosem hagyom el, soha többé nem engedem el. Ő a legfontosabb. - suttogtam, és egy pici csókot nyomtam csuklójára.
Carlisle kiment a szobából, én pedig vártam, hogy életem vörös rózsája újra sziromba boruljon.

Az ablakhoz sétáltam és a tájat bámultam, itt Alaszkában minden nyugodt és egyszerű. Nincs zsúfolt város, könnyebb elrejtőzni, könnyebb elbújni. Nem kellett sokáig várnom, Lydia szólítgatni kezdett, rögtön ott termettem és magamhoz öleltem.
- Edward, mi történt? Hol vagyok? - hangja rekedtes volt és szörnyen halk, emberi fül számára szinte érthetetlen.
- Alaszkában vagyunk, Denaliban. Te pedig elájultál. - szembesítettem a tényekkel. Bár láttam a fejében már kezdtek helyrerázódni a dolgok.
- Elájultam? - kérdőn nézett rám. Aztán mindent megértett. Arca a fáradt boldogságból néma kétségbeesésbe fordult. Minden eszébe jutott. És jöttek a kérdések. - Az apám? Mikor? Mit akart? Mit mondtál neki? - nyugtalanul kapálózni kezdett karjaimban.
- Nyugodj meg! Ha idegeskedsz, azzal nem lesz jobb. - átöleltem még szorosabban. - Felhívott, én beszéltem vele. És Lydia Johnson után érdeklődött. - Arca elhalványult, még ennél is jobban. Mindig is Lydia Cullen volt, a családunk tagja, ez az új név pedig egy új életet jelentett neki.
- Johnson? Lydia Johnson? - kérdezte. - És az apám, őt hogy hívják?
- Dereck Johnsonként mutatkozott be. - feleltem. - De semmit nem mondtam neki rólad, a titkunkra nem derülhet fény. - nyomatékosítottam. Már most láttam a gondolataiban, hogy találkozni akar velük, és minél többet megtudni róluk.
- El kell engedned hozzájuk? - kérlelt. - Látnom kell őket!
- Nem! - felugrottam és idegesen járkálni kezdtem. - Ennek így semmi értelme Lyd. Számukra halott vagy, és ha nem változtatunk át, így is lett volna.
- De nem volt holttest. - felelte gúnyosan. - Nem meghaltam, hanem eltűntem. Az a férfi pedig az apám, aki felnevelt, ennyivel tartozom neki. - mondta szinte sírva.
- Jajj édesem ne haragudj. Nem szabadott volna felzaklatnom téged. - Újra odamentem hozzá a kanapéra. Az arca gondterhelt volt és fáradt. Belefáradt ebbe az egészbe. -Hazamegyünk, együtt. És soha többé nem hagylak magadra. Soha. - nyugtattam meg.
Pillantásunk szorosan egymásba olvadt, érzékien ölelt át, mint mindig. Az ujjai a hajamat túrták, és szenvedélyesen csókolt hosszú percekig. Majd a fülembe suttogott:
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. - majd én csókoltam meg, gyengédebben és lassan, minden cseppjét kiélvezve ennek a tökéletes pillanatnak.

Aztán hangokat hallottunk, Carlisle és Irina közeledett a szobához, Lydia hogylétéről érdeklődve. Carlisle arca a szobába lépve rögtön felderült. Komolyan aggódott érte, nem gyakran látott ájult vámpír, ahogy én sem.
- Oh édesem, látom sokkal jobban vagy. Megvizsgálnálak, ha nincs ellenedre, mégis jobb az óvatosság. - kezdte Carlisle.
- Persze nyugodtan. - elmosolyodott. - De fura, amióta vámpír voltam, sosem volt semmi bajom és most mégis.
- Lydia nagyon örülünk, hogy jobban vagy. Mindannyian aggódtunk érted. - szólt Irina. - Én nem is zavarok tovább. - majd elment.
- Azt hiszem sokkot kaptál, a hirtelen jött információ, és amúgy sem voltál túl nyugodt a napokban. - próbálta magyarázni Carlisle az ájulás okait. - De úgy látom, minden a legnagyobb rendben. A legjobb, ha még ma hazamegyünk. Otthon nyugodtabb körülmények között könnyebb lesz, és mi is ott leszünk melletted. - mondta miközben Lyd pupilláit vizsgálta.
- Beszélek Emmettel és Rose-al. - mondtam.
- Ne fáradj. Nem akarnak hazajönni, úgy tervezik, hogy Izlandon töltenek egy pár napot, és csak utána jönnek Forksba. - kiáltott utánam Carlisle.
- Akkor viszont rögtön indulhatunk. - sürgetve próbáltam hatni Carlisle-ra.
- Igen, szerintem is, jobb lesz otthon. - Lydia felkelt és elindultunk az ajtó felé.
Az előtérben Tanyaék mind összegyűltek, gyorsan elbúcsúztunk. Alig vártam, hogy a kocsiban legyünk és egész úton a karjaimban tarthassam őt. Már késő éjszaka volt, nulla forgalom. Carlisle tökéletesen vezet, így gyorsan haladtunk. Egész úton Lydia gondolatait olvastam, szinte kiabáltak. Érthetetlenül állt a történtek előtt. találkozni akar a családjával, nekem pedig meg kell akadályoznom ebben. Most már mi vagyunk a családja.

A házunkhoz közeledve Lydia egyre nyugtalanabb lett, egyre erősebben kapaszkodott a kabátomba, és egyre inkább eltűnt a mosoly az ajkairól. Alice és Esme tárt karokkal fogadtak minket, Jasper is kint állt a verandán, rettentően hiányzott nekik Lydia. Rosalie sajátos modora miatt Alice mindig Lyd-et tekintette igazi nővérének, Esme szívében pedig mindegyikünk számára óriása hely volt. Mikor beléptünk Alice bombaként száguldott felénk és rögtön Lyd nyakába vetette magát, aki csak félszegen állt az ajtóban.
- ÁÁÁ! Lydia megjöttél. Már annyira hiányoztál. - sikítozott. Mi persze csak nevettünk, Alice mindig ilyen kirobbanó egyéniség volt. A szó szoros értelmében.
- Sziasztok! - halk volt, de mosolygott. - Ti is nagyon hiányoztatok. - mondta, majd szorosan hozzám bújt.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha mi felmegyünk. Ez a pár nap elég fárasztó volt, főleg idegileg. - láttam, hogy nem akar most mindenki előtt beszélni erről. - Carlisle majd mindent elmesél. - intettem nyugalomra Alice-t.
- Jó rendben! - úgy tűnt belenyugodott.
Jasper a falnál támaszkodott. Szörnyű érzéseket élt át Lydia miatt. Talán ezért sem akart közelebb jönni, ha Lydia elkezdené mesélni mit érzett a napokban, az megviselné őt.
- Drágám persze menjetek csak, örülünk, hogy újra itt vagy velünk szívem. - mondta Esme a legnagyobb szeretetben.
Lydia viszont már csak egy félhalvány mosolyra volt képes.

Újra hallottam a gondolatait - Ezt túléltük. Nem is ment rosszul. - Innen kívülről szörnyű volt látni a szenvedéseit. A szobánkban volt egy hintaszék, sokszor elmélkedtem ott. A ringatózás segít ellazulni. Most oda ültünk le. Lydia a karjaimban, a szobában sötétség és csend. Csak nyugalom nincs, mert az ölemben kuporgó kis test kínzó fájdalmakat él át, ami teljesen felemészti belülről.
- Én itt vagyok. - suttogtam a fülébe halkan. - Én mindig itt leszek.

Pirkadt. De mi még mindig ugyanúgy ültünk a székben. Ketten. Aztán meghallottam Alice-t, a szobánk felé sietett, de nem mert bejönni. csak állt kinn és gondolkodott. Ilyenkor mindig olyan aranyos, próbál rám hatni, erősen koncentrál, hogy meghalljam. Régebben imádtam azzal szórakozni, hogy nem vettem róla tudomást, volt hogy percekig állt az ajtó előtt.
- Alice gyere be! - kiáltottam.
Közben Lydiát figyeltem, tekintete még mindig üres volt. Éjszaka beszélgettünk, többnyire az érzéseiről, arról, hogy mi lesz, ha az apja megtalálja. Nagyjából minden eshetőségen végigmentünk. Úgy érzem sikerült meggyőznöm arról, hogy ne keresse Dereck-et. Remélem.
- Jó reggelt! Tudjátok ma suli. És rossz idő lesz, talán jó lenne, ha jönnétek, így is sokat hiányoztatok mostanában. - vetette fel félve az ötletet.
- Nem iszem, hogy ez jó ötlet Alice. - mondtam - Szerintem mi ma itthon maradunk.
- Nem! Én menni akarok. - szólt Lyd. - A suli legalább eltereli a figyelmemet.
- Biztos vagy benn? - kérdeztem.
- Egészen biztos. - válaszolta határozottan és felpattant.
- Jajj, de jó. Végre nem csak ketten leszünk Jazz-el. A forks-iak túl félelmetesek. - nevetett.
- Akkor gondolom a Volvo-val megyünk. - tettem fel a költői kérdést. - Mindjárt lemegyünk Alice. 5 perc.
- Oké. És Lyd, örülök, hogy jobban vagy. - mosolygott és lement a nappaliba.

Én még azonban kételkedtem abban, hogy Lydia tényleg suliba akarna menni.
- Tényleg el akarsz menni? - kérdeztem aggódó arccal.
- Edward! Te mondta, hogy a régi családomhoz nem mehetek vissza, ezért legjobb lesz ha elfelejtem őket. És a felejtés könnyebb, ha lekötöm a figyelmem. Per pillanat az iskola erre tökéletes. - határozottan válaszolt.
Lementünk, Jasper és Alice a konyhában beszélgettek, ahol Esme megint valami álomsüteményt kreált a barátnőinek. Alice észrevett minket.
- Jasper, Lyd kimennétek a kocsihoz. Mi is megyünk rögtön csak kérdeznék valami Edwardtól. - szólt komoly hangon. Így ők ketten elindultak, míg én érdeklődve figyeltem.
- Mit szeretnél kérdezni?
- Semmit. Csak mondanom kell valamit. - elég ijesztőnek tűnt a hangja.
- Hallgatlak.
- Bella Swan. Emlékszel rá ugye? - kérdezte. Bólintottam, így folytatta tovább. - Ma legjobb lenne ha elkerülnétek. Látomásom volt, hogy Bella és Lydia veszekednek, és ez nem tenne jót Lyd-nek.
- De hát nem is ismerik egymást. - feleltem értetlenül.
- Tudom, és a látomásaim nem száz százalékosak. De gondoltam szólok. - mondta végül és elindultunk mi is az autó felé.

Tegnap annyi minden történt, Bella Swan ki is ment a fejemből. De miért veszekednének Lydiával? Remélem Alice téved.

A forksi gimnázium még mindig ugyanolyan volt üres és felszínes. Számomra legalábbis. A diákok nagy részének az sem tűnt fel, hogy Lydia majd egy hét kihagyás után újra itt van. Bár azért a srácok között akadtak páran, akiknek elállt a lélegzetük mikor megláttak. Az egész nap átlagos volt. Illetve Mrs. Stevens spanyolóráján azért örömmel üdvözölte Lydiát, ő volt a szeme-fénye. Szó se róla Lyd tökéletesen beszélt spanyolul.

Aztán elérkezett a biológia. Sokat rágódtam Alice reggeli megjegyzésén. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Amikor a teremhez értünk, még majdnem üres volt, kivéve persze egy-két könyvmolyt. Az ablakok kinyitva, mert bár az eső esett odakint elég fülledt volt minden. Szépen lassan leültünk a megszokott helyünkre, körülöttünk megfagyott minden, fura volt. Az elmúlt napokban többnyire egyedül voltam, de most itt ül mellettem a társam. Végre ugyanolyan minden, mint régen volt.

Egy perc sem telt el és kinyílt az ajtó. A huzat miatt a papírok felröppentek az asztalokról. Az ajtóban pedig ott állt Bella Swan. Az illata még mindig ínycsiklandozóan finom volt. Egész testemben megremegtem. Lassú és félénk léptekkel elindult az asztalunk felé, ahol Lydiával kézenfogva ültünk ezidáig.

Ahogy közeledett egyre jobban kívántam a vérét, minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam magam. Már nem bírtam fogni Lydia kezét, ökölbe szorítva próbáltam elrejteni őket az asztal alatt. Az arca rideg volt, a szemei pedig szikráztak, és a gondolatait még mindig nem hallottam, ez nagyon frusztráló. Elsétált mellettünk és leült a hátsó padban, ha jól emlékszem Laurent helyére.
Lydia is észrevett rajtam valamit, eddig viszonylag nyugodt voltam, és kiegyensúlyozott, de most úgy éreztem magam, mint az oroszlán, kinek ketrece előtt egy szelet húst himbálnának, nem érheti el, de szenved miatta. Halálosan.
Én szenvedtem Bella miatt és tekintetét egész óra alatt ott éreztem a hátamban.

Végtelen vizeken - 8. fejezet - Káosz

KETRECÉBEN tartott oroszlánnak éreztem magam abban a pillanatban. Megrémültem. Soha életemben ezelőtt nem éreztem hasonlót. A kezeim gúzsba kötve próbáltam ellenszegülni a szorításnak, a lábaim megfeszültek és mindvégig szörnyű bűzt éreztem.
Tovább erőlködtem, hajthatatlanul, mire megpillantottam. Egész idáig a földhöz szorított, semmit nem láttam belőle. Nem ember volt, mert a gondolatait nem hallottam, hanem farkas volt. A legveszedelmesebb fajtából való, szőrös, hatalmas, fekete vérfarkas.

Még a gondolattól is rosszul lettem, hogy egy ilyen kutya egyáltalán hozzám mert érni. Látta rajtam a mérhetetlen dühöt, engedett a szorításon. Morgások törtek fel torkából, hihetetlen gyors volt és erős. Minden nagyon gyorsan történt, pár másodperc alatt kiszabadultam börtönéből. A düh és méreg lángra lobbantotta testem, előtört belőlem minden állati ösztön. Csak széttépni akartam az előttem vicsorgó szörnyet, darabokra szaggatni. Mikor összeütköztünk, mint két sziklatömb szabályok nélküli csattanása, az egész erdő beleremegett. Ordítások és hörgések visszhangoztak mindenfelé. Félelmetes és rémisztő volt.

Már jó ideje birkóztunk egymással, egyikünk sem engedett a másiknak, amikor az egyik ösvényen szélsebesen szaladva megérkezett Lydia. Szörnyen dühös volt.
- Edward Cullen! Mi a fenét csinálsz? - kiáltott hangosan felém. Hirtelen teljesen összezavarodtam. Velem szemben az egyetlen számba vehető ellenségem, akiről minden ösztönöm azt súgja - "Öld meg!". Míg a távolból életem szerelme felelősségre vonva akar leállítani.
- Mit jelentsen ez? Mi az, hogy mit csinálok? - kérdeztem vissza értetlenül, miközben még mindig próbáltam földre teríteni ezt a vadállatot. - Nem látod mi ez? Egy közönséges kutya. - vetettem oda közönyösen.
- Igen nagyon jól látom. Még pedig egy olyan 'kutya' - ezt a szót kissé elnyelve ejtette - aki egy itteni falkához tartozik. Tanyaékkal kötöttek szövetséget, és bizonyára nem örülnének, ha megtudnánk, hogy szétmarcangolod a legújabb, önfejű farkasukat. - elmosolyodott a végére. - Ja és Dave! Mit gondolsz, mit fog szólni a családod, ha megtudják, hogy ok nélkül nekirontottál egy vámpírnak?
A vérfarkas visszahőkölt, ahogy én is. Úgy tűnt mindkettőnkben megszólalt valamiféle bűntudat, vagy félelem. Én biztosan láttam magam előtt Carlisle és Esme arcát. Tudtam, hogy csalódnának bennem. Hátrébb léptem.
Lydia látta, hogy nagyrészt befejeztük a hadakozást, bár még mindketten vicsorogva néztünk a másikra, és megpróbált közelebb jönni, hogy megnyugtasson.

Alig várta, hogy a karjaimban tarthassam, szörnyű üres volt az a pár nap amit nélküle kellett eltöltenem. Teljesen megfeledkeztem mindenről, csak ő és én számítottunk akkor és a szerelmünk. Ahogy odaszaladt felkaptam és megöleltem, csodás volt az illata, mámorító és finom. De valami nem stimmelt nála. A szemei furcsák voltak, olyan szürkén beesettek és az írisze vadítóan mélyvörös volt. A fejébe olvasva, nem láttam mást, mint azt, hogy mennyire hiányoztam neki és hogy mennyire szeret.
- Hiányoztál. - suttogta a fülembe édesen. - Annyira...
- Sssss. - rátettem az ujjam az ajkaira. - Tudom. Én is.
Ebben a pillanatban én sem szívesen gondoltam másra. Ezt a tökéletes érzést azonban megtörte a kutya felhördülése.
- Sajnálom, hogy megtámadtalak. - dobta oda fanyarul. - Lydia tőled is bocsánatot kell kérnem. A erdő szélén egy tetemre bukkantam, és hirtelen arra gondoltam, csak vámpír tehette. Rólatok tudtam, hogy tartjátok a szerződést, de ez itt új volt, nem láttam még erre. - lebiccentett fejjel nézett. Úgy tűnt tényleg megbánta.

- Dave, ugyan már?! Errefelé egy vámpír sem támadna emberekre, tudod jól. - nyugtatta Lydia a kutyát. - Azt a szerencsétlen valószínűleg egy medve tépte szét. - folytatta.
- Én nem mondtam, hogy széttépte volna valami is. Honnan tudsz te erről? - a farkas torkából mély hörgés tört elő, és gyanakodva meredt Lydiára. Még mielőtt közelebb léphetett volna, magam mögé toltam Lyd-et.
- Jaj hát én is arra jártam, miközben vadásztam. Nyugalom Dave. Engem is köt a szerződés. - nevetett.
Őszintén szólva egy pillanatig bennem is felmerült a gondolat, de Lydia képtelen lenne rá. Biztos egy medve volt. És egyébként is a gondolataiban semmit nem láttam emberekről, sokkal inkább medvékről és szarvasokról.
- Ilyesmire még csak ne is gondolj, te... - morogtam rá Dave-re. - A legjobb ha mi most hazamegyünk. Lydia?
- Igen, egyetértek. Az lesz a legjobb. - közelebb bújt hozzám, mintha a védelmemre vágyna. - Viszlát Dave.
A vérfarkas fogcsikorgatva hátat fordított és eltűnt a sűrű erdőben.

Ketten maradtunk. Végre.
- Lydia, kérdeznem kell valamit, mert a gondolataid érzem, nem tiszták. - néztem rá komolyan.
- Persze édesem. - bújt közelebb. - Annyira hiányoztál. Ez az időszak nagyon nehéz volt nekem és attól csak nehezebb lett, hogy nem voltál velem.
- Tudom, tudom kicsim. Menjünk haza. - lehajtottam a fejem és csókot leheltem a homlokára. Szemei azonban kitisztultak, és sugárzott belőlük a határtalan boldogság
- Mit akartál kérdezni? - juttatta eszembe.
- Oh azt hiszem már semmit, bízom benned. - válaszoltam és együtt elindultunk vissza.

A háznál a többiek már izgatottan vártak minket. Nem sejtették, hogy hol maradhatunk ilyen sokáig, hiszen Emmett és Rosalie már régebben visszatértek a vadászatról. Carlisle fogadott minket, gyorsan összenéztünk, próbáltam neki mindent röviden elmondani, megértésül bólintott egyet. Úgy vélte, nem lenne a legjobb ötlet, ha ezt a kis affért a 'kutyával' elmesélnénk Tanyanak és Irinanak, nekik egy rövidített verziót próbáltam összesűríteni.

A nehezebb feladat viszont még csak most következett, el kellett mondanom Lyd-nek, hogy az édesapja telefonon érdeklődött utána. Éreztem, hogy a múltkori tóparti séta után ez az tény végleg megrendíti a családja felé az érzéseit. Biztosítanom kell arról, hogy mi mindig mellette maradunk, bárhogy is dönt, bármit is tesz. de egyedül képtelen lettem volna eléállni ezzel. Carlisle viszont segített. Az egyik szobában voltunk, Lydia épp az ablak felé meredt.
- Lydia tudjuk, hogy min mentél keresztül az elmúlt napokban, és azt hiszem én lennék a legboldogabb, ha újra olyannak látnálak, mint régen. Edward-dal együtt. Ez a dolog mindkettőtöket megviselt. - Carlisle tényleg odaadóan beszélt. - De tegnap megint fura dolog történt, és ezért is jöttünk utánad. - a hangja most komorrá, és fájdalmassá változott.
- Igen, nos kérlek próbálj meg nyugodt maradni. - helyből így kezdtem. - Tegnap délután felhívott telefonon Dereck Johnson, az édesapád. - a hangom elcsuklott. - Felőled érdeklődött. - bár próbáltam tartani magam, de szavaimból mély fájdalom és bánat hallatszott.

És amit utána éreztem, az rosszabb volt bármely pokolnál. A Lydia fejében cikázó gondolatok hirtelen mind szenvedéssel, dühvel és haraggal töltődtek meg. Szörnyű volt kívülről szemlélni mindazt, ami nála belül játszódik le. Menthetetlenül égett egy óriási máglyán, félelem és sötétség közepette, és én nem tehettem semmit. Belül nem. Amit tehettem, hogy szorosan magamhoz ölelem és nem eresztem el soha. De késő volt. Mire észbe kaptam Lydia a földön hevert, ájultan.

Végtelen vizeken - 7. fejezet - Ismeretlen ismerős

ÉRDEKES, furcsa, meglepő. Ezek a szavak kavarogtak a fejemben, miközben Bella arcát figyeltem. Olyan más volt, már mint a többi iskolatársam, más, mint egy az utcán szembejövő lány, sokkal több annál. Elhatároztam, hogy ugyanúgy viselkedem vele, mint a többiekkel. A szám rögtön mosolyra húzódott, mert ez lehetetlen, hiszen a többiekkel ellentétben, neki nem látom a gondolatait, és ez őrjítő. Bár a lelkem legmélyén, már ha egyáltalán van lelkem, valahogy a kezdetektől sejtettem, hogy ő különleges. Igen! - csapott le rám a felismerés. Ezt a szót kerestem eddig, ez a szó kellőképpen jellemzi őt. A lányt, aki itt ül mellettem és nem is sejtette, hogy ő, minden porcikájában a számomra legkedvesebb csemege.

Egész órán az arcát fürkésztem, próbáltam minél jobban kiismerni mimikáját, mely talán segíthet megértenem őt. Az arca alakja hasonlít egy szív formához, ezt már első nap észrevettem. Az ajkai mellett mindkét oldalon aranyos gödröcskék jelennek meg ha mosolyog. Csodaszép. Áldottam Mr. Brooks igazán mulattató hozzászólásait, és a többiekkel ellentétben én végig Bellára figyeltem. Vártam, hogy egyszer csak megszűnik a fejemben a filmszakadás, és hallom a gondolatait, egész órán erre koncentráltam, de mindhiába.
A türelmem teljesen elfogyott, nyugtalanul mocorogni kezdtem a székemen, és idegességemben oly erővel markoltam meg a tollamat, hogy egy erős roppanás után a tinta óvatos cseppekben elkezdte beteríteni a csuklómat. Teljesen átadtam magam a mérgelődésnek, mikor a szemem sarkában láttam, hogy egy kéz bátortalanul zsebkendőt nyújt felém.
Odafordultam Bellához, csodás mélykék szemei tisztaságán újra elméláztam. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, csak bámultam rá. Így a tinta a nadrágomra csepegett.

- Vigyázz! - szólt rám, mire persze gyorsan felkaptam a fejem. Hihetetlen, hogy ez a lány miket nem képes előhozni belőlem, illetve nem előhozni. Mintha a vámpírképességeim csődöt mondanának. A gondolatolvasás, a gyorsaság.
- Oh a francba! - kiáltottam dühösen.
- Csak nincs valami baj, Edward? - kérdezte Mr. Brooks a szemüvege mögül.
- Nem történt semmi Tanár úr. Csak apró baleset. - próbáltam kevésbé feltűnő lenni - Megengedné, hogy kimenjek megmosakodni? - tereltem gyorsan. Igen, a legjobb, ha eltűnök.
Szinte válaszra sem méltatva odaadó biológiatanárunkat, kiszáguldottam a teremből.

Végigpásztázva a lehetőségeken, kocsiba szálltam és hazahajtottam átöltözni. Délelőtt 11 óra volt, semmi forgalom, így bátran próbálgathattam a Volvo képességeit. Otthon senkit sem találtam. Úgy tűnik Esme elment vásárolni. Ha meglátna itthon, magyarázkodnom kéne, amit meg nem szeretek, szóval lássuk be így a legjobb.
Már épp készültem kilépni az ajtón, amikor hirtelen megszólalt a telefon. Egy pillanat alatt ott termettem a nappaliban és felvettem.
- Halo, itt Edward Cullen beszél. - kezdtem.
- Jó napot! Dereck Johnson vagyok. - hangzott a vonal túlsó végén egy idősebb férfi hang. - Dr. Carlisle Cullen-t keresem.
- Jó napot! A fia vagyok. Én nem tudok segíteni? Mit tehetek Önért?
- Remélem, hogy tud. Ismer egy bizonyos Lydia Johnson-t? - válaszolta az öregúr.
Valami hirtelen belém hasított, fájdalom és félelem egyszerre. Szörnyen éreztem magam. Egyetlen Lydiát ismertem, azt a Lydiát, akit 5 éve egy össztört csónak mellett találtam félholtan, azt aki azóta az életemet jelentette, minden értelemben. Sokat beszéltem Lydia 'újjászületése' után Carlisle-al. Számításba vettünk szinte minden eshetőséget, hogy mit teszünk akkor, ha a családja keresni fogja őt. Mindig abban reménykedtem, hogy ez sosem fog előfordulni, de úgy látszik, pár napja a tónál Dereck felismerte a lányát. Én pedig ott álltam a nappaliban teljesen tanácstalanul.
- Halo, halo, ott van még? Nem ismeri Lydiát? Tudja ő a lányom, és már 5 éve elvesztettük őt. - hangjában teljes kétségbeesést véltem felfedezni.
- Nagyon sajnálom a lányát. - egyszerűen nem volt szívem az igazsághoz, még az igazság feléhez sem. Azt sem mertem elárulni, hogy ismerem. - Elképzelhető, hogy Carlisle hallott róla. Amint hazaér átadom neki az üzenetet. - próbáltam rezzenéstelenül válaszolni, de legbelül rettegtem.
- Nagyon köszönöm fiatalember. Nem is tudja mennyit jelent ez nekem. Ezen a számon visszahívhat.
- Nincs mit. Viszlát. - köszöntem el egyszerűen és lecsaptam a kagylót.
A fejemben összekuszálódott minden, most éreztem először fáradtnak magam évek óta. Belefáradtam ebbe az egészbe. Olyan könnyű embernek lenni, olyan könnyű felkelni minden nap, dolgozni, egyszerű napirendben él. De vámpírként minden teljesen más. Lekuporodtam a telefonállvány melletti sarokba, erőtlenül és kiüresedetten.

Késő délután lehetett, mikor egy közelgő autó zajára lettem figyelmes, koncentráltam és Esme gondolatait hallottam. Vidám volt, az egész napot a barátaival töltötte. A bejárathoz mentem, hogy ott üdvözöljem őt.
- Esme! - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Szervusz Edward. Hogyhogy már itthon vagy? A többiek is... - nem hagytam, hogy befejezze, a fejében előre láttam a kérdéseit.
- Nem, csak én vagyok itthon. Alice és Jasper még suliban vannak. - válaszoltam gyorsan. - És nincs semmi baj csak, tudod, elmaradt az órám. - gondoltam ha füllentek kicsit megúszom a vallatást. de Esme túl jól, és túl régóta ismert ahhoz, hogy ne tűnt volna fel neki a nyugtalanságom.
- Édesem látom, hogy történt valami. Olyan feszült vagy. Nem kellene vadásznod? - kérdezte bársonyos hangon. A szemeiben tükröződő szeretet minden kétségemet eloszlatta. Sóhajtottam.
- De talán az segítene. - ismertem be végül. - Annyi minden történt, kezdem azt érezni, hogy összegyűltek a felhők a fejem felett, mintha minden kicsúszna az irányításom alól. Sosem fordult elő velem ilyen. - előtört belőlem a válasz.
- Gyere, mesélj el mindent. - átölelt és bementünk a nappaliba.
Nagy vonalakban elmeséltem neki Bella iránti kételyeimet, mely szerint a lány nagy mértékben befolyásolja képességeimet...és hogy ő önmagában is különleges, mert nem látom a gondolatait. De jelenleg talán nagyobb gondnak számított Dereck, Lydia apja. És a telefonhívás.
Esme arca végig nyugodt maradt és megértően nyugtázta monológomat.
- Azt hiszem először Dereck-kel kellene foglalkoznunk. Felhívom Carlisle-t. - ezzel elvonult telefonálni.
Nagyrészt figyeltem miről beszélnek, de semmi újdonságot nem hallottam.
- Carlisle siet haza, és együtt mindent megbeszélünk.
- Jó, örülök, hogy itt vagytok nekem. - vallottam be.
- Jajj Edward, tudnod kell, hogy mi mindig szeretni fogunk, bármi is történjen. - gyengéden átölelt és a szívem egyszeriben megkönnyebbült. Eddig többnyire csak Jasper közbenjárásának hatására éreztem ekkora hangulatváltozást, de Esme önzetlen anyai szeretete erősebb volt minden érezhető kínnál. Védve voltam, és védve éreztem magam.

Már esteledett, mikor mindenki hazaért és leültünk beszélgetni. Alice addigra mindenkinek beszámolt a Lydia apjával folytatott beszélgetésemről, így gyorsan a tárgyra térhetünk.
- Edward, a dolgok kezdenek komolyra fordulni. - kezdte nyugodtan Carlisle.- Azt hiszem legelőször szólnunk kell Lydiának.
- Egyetértek Carlisle-al, ez most elsősorban az ő döntése kell, hogy legyen. - szólt közbe Alice. - Látomásom volt. Lydia vissza akar menni a családjához, de minket sem akar elveszíteni. És innentől sötét a kép.
- Akkor most mit tegyünk? - kérdeztem. - Elmondom a történteket Lydiának. És utána? - kezdtem dühös lenni. - Nem mehet vissza egyszerűen hozzájuk, már nem ember.
- Edward nyugodj meg! - mondta Jasper és egy adag 'nyugalomfelhőt' küldött felém.
- Elmegyünk Denaliba. - Carlisle próbált megoldást találni. - Ha ott vagyunk Lydiával mikor megtudja, hogy az apja keresi, talán nem cselekszik meggondolatlanul.
- Azt hiszem ez jól is elsülhet. - mondta Alice. - Edward már nagyon hiányzol neki. Csak rád van szüksége.
Rájöttem, hogy most Lydia biztonsága a legfontosabb, így beleegyeztem.
- Rendben, rögtön indulhatunk. - nyögtem ki gyorsan.

Carlisle Mercedesével mentünk, az út rövid volt, én mégis úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságig tart. Denaliban egy hasonló életformát folytató vámpírcsalád élt, csak állatok vérével táplálkoztak, így kerültek jó barátságba Carlisle-al. Lydia Emmettel és Rosalie-val ide utazott pár napja, hogy megnyugodjon, és kipihenje magát. A tóparti találkozás az apjával elég kellemetlenül érintette.
És Dereck újra felbukkant.

Mikor megérkeztünk Tanya fogadott minket. Gyors üdvözlés után megtudtuk, hogy Lydiáék vadászni mentek és majd csak este érnek haza. De ez a dolog nem várhatott estig, gyorsan Carlisle-ra pillantottam, halványan bólintott, így rohanni kezdtem utánuk.
Sokáig kerestem őket, többnyire az illatuk után mentem, de a nyom egy idő után elveszett. Csak az érzékeimre hagyatkozhattam, erősen koncentráltam.
Hirtelen szörnyű morgást hallottam, de nem a közelemből jött, sokkal inkább csak a fejemben hallottam, Lydia gondolatai voltak.

- Ne félj, nem fog fájni. Hidd el, eddig még senki nem panaszkodott utána. - hallottam Lydia belső szavait. Dühös volt, ingerült..imádkoztam, hogy akihez így beszél, valami vadállat legyen. Ha egy embert próbálna...én nem tudom mit tennék. Majd a hangok megszűntek, nem hallottam tovább őket. Elvesztettem minden kapcsolatot Lydiával, csak abban bízhattam, hogy tiszteletben tartja családunk hagyományát, és nem vadászik embervérre.

Tehetetlenül álltam egy tisztáson, nem tudtam merre fussak. Ekkor hátulról nekem jött valami, teljesen felkészületlenül ért, térdre estem és elsötétült minden.

Hírek, frissek az új oldalamon!!!

Minden nap sok friss hírt teszek fel a Twilight/ New Moon-al kapcsolatban, nagyrészt SAJÁT fordításokat az új oldalamra.

Az új blogoldalamon főleg Twilight-al kapcsolatos infókat találtok, de az én saját stílusommal fűszerezve.

Volt egyszer egy Mókusvirág

Végtelen vizeken - 6. fejezet - Veszélyes csemege

A BIOLÓGIA előadó felé tartottunk, Bella Swan előttem lépkedett, szörnyű előérzetem támadt, mint amikor a szuperhősök előre megérzik, ha az 56-os és 42-es utca kereszteződésében óriási karambol van készülőben, vagy amikor az Atlanti-óceán felett kialakuló hurrikán egyenes a keleti part felé tart. Pont így éreztem magam, csakhogy én nem voltam szuperhős, sokkal inkább valami olyan, aki mindenkire veszélyt jelent.

Ekkor Bella résnyire nyitotta a terem ajtaját, és megtörtént a baj. Az ajtó hirtelen kivágódott az erős huzattól, Bella a lökéstől hátravetődött a karjaimba, elkaptam, de bárcsak ne tettem volna, bárcsak elszaladtam volna. A szél dallamosan hullámoztatta mogyoróbarna haját az arcom előtt, és törékeny testének illata bódította el elmémet. Soha eddigi vámpírlétem alatt nem éreztem édesebbnek ember vérét, mint az övét. Egy kiéhezett, vérszomjas vadállat, kezében a világ legfinomabb csemegéjével, és mindez egy iskola folyosóján. Milyen abszurd, de sajnos igaz.

Kezeim görcsbe rándultak, minden izmom megfeszült, próbáltam nem lélegezni, ebből a csodálatos illatból ennyi is bőven elég volt. Teljesen megmerevedtem, amit Bella is észrevett. Időközben megpróbált talpra állni, de karjaim görcsösen tartották őt. Végül megerőltettem magam, és engedve a szorításon Bella kiszabadult.
- Hé, jól vagy? Mi történt a kezeddel? - kérdezte. - Ne haragudj, elég ügyetlen vagyok és általában össze-vissza bukdácsolok. Köszönöm, hogy megfogtál.
Alig értettem szavait, még mindig csak mámorító vérének illata járt a fejemben. Minden erőmre szükség volt, hogy ne támadjak rá, tudtam jól, ha egy perccel is tovább maradok, óriása hibát követek el. Hátat fordítva elrohantam. Őt pedig otthagytam a folyosó közepén, bocsánatkérései közepette. Ezt most biztosan nem érti, meg kell neki magyaráznom egyszer.

A parkolóba érve bevágódtam a kocsiba és meg sem álltam hazáig. Láttam, hogy Alice is kiszaladt utánam az órájáról, biztos előre látta a dolgokat, most pedig aggódik. De miért nem szól ilyenekről? Miért nem kímél meg ilyen kíntól? Dühösen vezettem, szélsebesen száguldott végig a Volvo az országúton. A erdő, amely sokszor oly rejtélyes számomra, most egyetlen nagy zöld szörnnyé mosódott. Még magamnak is féltem bevallani, hogy mennyire kívántam a lány vérét. Egyetlen másodperc alatt legalább háromféleképpen elterveztem, hogyan fogom megölni őt. A lelkemet hirtelen elöntötte a szörnyű bűntudat.

Mikor beléptem a házba nyugalmat éreztem, az otthon biztonságát. Valahol a konyha és az étkező környékén találkoztam Esme-vel, elsuhantam mellette, köszönni sem volt ideje. A szobámba érve dühöngtem, csapkolódtam, aminek sajnos a kanapé és az ablak látta kárát.
Láttam Esme félő, aggódó gondolatait, miközben bekopogott a szobámba.
- Edward, Drágám! Mi történt? - elméjében láttam, hogy mennyire tehetetlen és szomorú, hogy engem így lát. Ha már a vámpírok különleges képességeinél tarunk, Esme, bár nem látott a jövőbe, nem olvasott gondolatokban, de képes volt szeretettel gyógyítani. Az összezúzott szekrényajtó mellett kuporogtam a földön, odaült mellém. Nem kérdezett többet, csak átölelt.
- Az új lány. - nyökögtem. - A vére. Nem tudom, kibírom-e. - teljesen összezavarodva ültem ott, de mégis tudtam, hogy a családom mellettem áll, bármi is történik.
- Edward, ha úgy gondolod elmehetsz egy-pár napra a városból, hogy megnyugodj, és csillapítsd a szomjad. - nyugtatott kedvesen.
- Hova mehetnék? Lydia elment Denaliba, oda most nem mehetek. Nem tenne jót neki, és azt hiszem nekem sem. - felpattantam. - Azt hiszem maradnom kell. Majd csak kibírom valahogy. - ezzel kiugrottam az ablakon és nekicsapódtam az egyik fának. Esme pedig méltatlankodva tekintett utánam, mindhiába.

Órákig bolyongtam az erdőben céltalanul, próbáltam kiszellőztetni a fejem. Többször hallottam, ahogy Jasper és Alice a nevemet kiabálják az erdőben. Így végül megadtam magam és visszamentem a házba. Alice már toporzékolva várt a bejárati ajtóban, majd amikor beléptem, a nyakamba ugrott.
- Soha többé nem csinálhatsz ilyet, megéretted? Egyrészt ránk hozod a frászt a bútortörögetéssel, másrészt teljesen tönkreteszed Jazz idegeit. - kiabált velem. Jasperre pillantottam, aki fájdalmas tekintettel ült a nappaliban, Carlisle-al és Esmével. Magyarul mindenki itt van, és jöhet a fejmosás.
- Edward már nagyon aggódtunk. Minden rendben? - Carlisle szólt.
- Persze minden rendben. - magyaráztam, de nem hitték el.
- Edward, előre láttam a lányt, de nem fogod bántani, és lehet, hogy barátok lesztek. - Alice mosolygott.
- Hogyan lehetnénk barátok, ha közben szüntelenül a vérére szomjazom? - néztem hitetlenkedve. Mindenki hallgatott. Teljesen fel voltam dúlva. Legszívesebben törtem, zúztam volna, de láttam a többiek fejében, hogy komolyan féltenek, és mind a megoldást keresik. Majd Carlisle hirtelen megtörte a csendet.
- Jasper, maradj Edwarddal, most rád van szüksége. - eközben rögtön éreztem, ahogy Jasper oltalmazó "kezei" megszabadítanak a nyomasztó kíntól. - A lányról legjobb ha most többet nem beszélünk. Edward meg kell nyugodnod, együtt majd kitalálunk valamit.
Mindenkinek a szemében láttam a védelmező csillogást, bárcsak tényleg elfelejteném őt. Minden könnyebb lenne.

Később a szobámban zenét hallgattam, Santaolalla muzsikája mindig jó hatással van rám. Könnyed, mégis erős, egyszerűen magával ragad és nem ereszt el. Már régóta próbáltam lejátszani gitáron ezt a számot, de sosem sikerült, mindig elvonta valami a figyelmemet. Odasétáltam a polchoz, a gitár nemes hangszer, kifejezőeszköz. Ezt a lelkiállapotot szavakkal nehezebb leírni, mint dallamokkal. Pengetni kezdtem a húrokat, de ujjaim szinte saját életre kelve ütemesen játszották a kedvelt akkordokat. Eszméletlen volt. Ez volt a legjobb orvosság, én és egy szem gitár, egyedül egy üres helyen, mindentől távol. Órák telhettek el így, már majdnem pirkadt, ez a gyönyörű dallam pedig szárnyra kelve bejárta a szoba minden kis zeg-zugát, teljesen betöltve azt. Végre azt éreztem, elég erős vagyok, hogy szembenézzek a mai nappal és újra találkozzak Bella Swan-nal.

A suliban persze egész nap próbáltam kerülni a lányt, mindig belehallgattam a srácok fejébe, hogy hol látták, milyen órán volt, és kerültem az épület azon részeit. Aztán az ebédlőben nem kerülhettem el. Ott ült majdnem velünk szemben Mike-al és Jessica-val meg a többiekkel egy hosszú asztalnál, és folyton engem nézett. Megint megkíséreltem olvasni a gondolataiban, de sikertelenül. - Mi lehet ez a lány?, És miért vonz ennyire a vére? - Alice és Jasper persze boldogan ültek mellettem, imádták egymást. Pár napja még én is hasonlóan vidáman ültem itt Lydiával. Valami megváltozott.
- Alice elmondanád végre, hogy mit láttál Bellával kapcsolatban? - kérdeztem tőle, közben ügyesen zsonglőrködtem három almával. Hamár nem eszem meg, legalább jól szórakozzam.
- Hát azt biztosan látom, hogy én és Bella jó barátok leszünk. Kettőtök viszonya viszont sötét ködbe vész, látom, hogy készülődik valami, de még nem döntötted el, hogy mit érzel. - magyarázta kimerítően.
Eldöntöttem tehát, nincs mit tenni, beszélnem kell vele. Akkor talán rájövök a titkára.
- Edward, rendben leszel biológián? - kérdezte Jasper hideg tekintettel. - Ha úgy érzed, hogy nem bírod, inkább menj haza. A titkunk a legfontosabb, ezt tarts szem előtt.
Ezzel elmentek spanyolra, én pedig kénytelen voltam szembenézni a sorsommal és a terem felé masíroztam.

Az osztályba érve, sok idióta kiabálása és ugrándozása fogadott. Ezek sosem változnak. Próbáltam feltűnés nélkül a hátsó sorba menni, rendszerint mindenkinek volt párja, de kétségtelenül félelmetes kisugárzásom miatt én voltam az egyetlen, akinek nem volt. Most viszont Bella Swan ült ott, pont a mellettem lévő széken. Tekintete üres volt, bizonyára megharagudott, amikor a múltkor úgy otthagytam a folyosón. Csendben leültem, nem néztem rá, figyeltem ahogy Mr. Brooks éppen a mitózist magyarázza. Szegény néha összekever dolgokat, de azért rendszerint díjazom az igyekezetét egy-egy normálisan megírt házidolgozattal, amiknek gondolom a felét sem érti. Éppen elmosolyodtam mikor a tanárúr a fehérjeszintézis egy hibás folyamatát rajzolta fel, amikoris Bella felém fordult és így szólt:
- Szerinted ez így helyes? - és a táblára mutatott. - Csak mert a diploid sejt mindig kétszeresen osztódik és így nem találkozik mRNS-el. - magyarázta.
Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni, honnan ért ilyen jól a biológiához?. Várta a válaszom, de én csak néztem, egyszerűen nem tudtam kiigazodni a lányon.
- Hm. Igazad van, tényleg így nem jó. - szóltam neki, erre meglepődötten felnézett füzetéből. - Mr. Brooks! Az mRNS párja nem egy haploid sejt lesz?
- Ohh köszönöm Edward. Igazad van. - mosolygott rám Brooks tanárúr.
Bella pedig kissé morcosan jegyzetelt tovább.
- Ne haragudj, a múltkor nem tudtam bemutatkozni. Edward Cullen vagyok. - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, hogy kiszedjem a "titkát", már ha persze van neki. - Te pedig Swan rendőrfőnök lánya vagy, ugye? Bella Swan?
- Igen. - halványan elmosolyodott, majd újra elbújt a papíok közé.
- Honnan tudsz ennyit a fehérjeszintézisről? - kérdeztem tőle gyanakvóan. Féltem, hogy nem is fog válaszolni, aztán megadta magát.
- Az előző sulimban már befejeztük a genetikát. - mondta, majd sokatmondóan rám nézett. - A minap miért rohantál el? Beteg lettél? - kérdezte.
Igazat nem mondathattam, furán hangzott volna, hogy a véredre szomjazom, így megpróbáltam előállni valami normális magyarázattal, de ennél jobb nem jutott eszembe.
- Hát tudod nem vagyok oda túlzottan a biológiáért. - Nos már itt bukott a sztori, tekintve, hogy két orvosi diplomám is van. - És nem igazán bírom az állatok vizsgálatát sem. - Hát ez sem igaz, hiszen hetente legalább egy állatot megvizsgálok, elég mélyrehatóan. Elmosolyodtam, de még mindig frusztrált, hogy nem hallom a gondolatait.
A teremben mindenki fejébe beleláttam. Mike éppen azon rágódott elhívja-e Bellát a hétvégére La Push-ba. Laurent pedig a fodrásza telefonszámát memorizálta, de Bellánál semmi.

Rá kell jönnöm mitől ennyire különleges Bella, ha kell mindent megmozgatok, de egyenlőre közelebb kell kerülnöm hozzá. - Micsoda buta ötlet. - kiáltottam magamban. Pont ezt kellene elkerülnöm, hogy a szerencsétlen zsákmány ne érezze jól magát a vadásza közelében. Megismerni, mégis távol tartani. Nagy feladat. Lehet, hogy túl nagy.