Végtelen vizeken - 9. fejezet - Kétely

LEHET-E nemesebb a tett, melyet másért teszünk. Lehet-e fontosabb a szó, amit másért mondunk. Lehet-e fájdalmasabb a kín, ha szerelmünk szenved. Nem hiszem. Ennél nem lehet rosszabb, amikor látod, hogy düh és harag keveredik félelemmel és tudod, hogy nem tehetsz semmit.

Szempillantás alatt felkaptam Lydiát a földről, és a szoba túlsó végében lévő kanapéra fektettem. Carlisle aggódva figyelt és őszintén szólva mindketten meglepődtünk, a vámpírok ugyanis elég ritkán szoktak öntudatukon kívül lenni. Nem értettem mi történik, de a kezét nem akartam elengedni...tudnia kell, hogy itt vagyok mellette.
- Sokkot kapott, és bár ritka, de ezek a hirtelen kedélyváltozások, még a vámpírszervezetet is teljesen felemésztik. - nyugtalanul figyeltem Carlisle-ra. - Ha továbbra is ilyen dolgok érik, nem fogja bírni és idegösszeroppanást kap, akkor pedig...- nem fejezte be a mondatot, mert mindketten tudtuk, hogy folytatódott volna. Ha a problémák kikészítik, nem tud majd uralkodni magán és embervérre szomjazik majd.
- Ő sosem tenne ilyet. - mondtam már-már kételkedve saját magamban.
- Edward, tudod, hogy ez nem attól függ. - Carlisle a vállamra tette a kezét, miközben én még mindig Lydia mellett kuporogtam.
- Hazavisszük, és örökké mellette maradok. Sosem hagyom el, soha többé nem engedem el. Ő a legfontosabb. - suttogtam, és egy pici csókot nyomtam csuklójára.
Carlisle kiment a szobából, én pedig vártam, hogy életem vörös rózsája újra sziromba boruljon.

Az ablakhoz sétáltam és a tájat bámultam, itt Alaszkában minden nyugodt és egyszerű. Nincs zsúfolt város, könnyebb elrejtőzni, könnyebb elbújni. Nem kellett sokáig várnom, Lydia szólítgatni kezdett, rögtön ott termettem és magamhoz öleltem.
- Edward, mi történt? Hol vagyok? - hangja rekedtes volt és szörnyen halk, emberi fül számára szinte érthetetlen.
- Alaszkában vagyunk, Denaliban. Te pedig elájultál. - szembesítettem a tényekkel. Bár láttam a fejében már kezdtek helyrerázódni a dolgok.
- Elájultam? - kérdőn nézett rám. Aztán mindent megértett. Arca a fáradt boldogságból néma kétségbeesésbe fordult. Minden eszébe jutott. És jöttek a kérdések. - Az apám? Mikor? Mit akart? Mit mondtál neki? - nyugtalanul kapálózni kezdett karjaimban.
- Nyugodj meg! Ha idegeskedsz, azzal nem lesz jobb. - átöleltem még szorosabban. - Felhívott, én beszéltem vele. És Lydia Johnson után érdeklődött. - Arca elhalványult, még ennél is jobban. Mindig is Lydia Cullen volt, a családunk tagja, ez az új név pedig egy új életet jelentett neki.
- Johnson? Lydia Johnson? - kérdezte. - És az apám, őt hogy hívják?
- Dereck Johnsonként mutatkozott be. - feleltem. - De semmit nem mondtam neki rólad, a titkunkra nem derülhet fény. - nyomatékosítottam. Már most láttam a gondolataiban, hogy találkozni akar velük, és minél többet megtudni róluk.
- El kell engedned hozzájuk? - kérlelt. - Látnom kell őket!
- Nem! - felugrottam és idegesen járkálni kezdtem. - Ennek így semmi értelme Lyd. Számukra halott vagy, és ha nem változtatunk át, így is lett volna.
- De nem volt holttest. - felelte gúnyosan. - Nem meghaltam, hanem eltűntem. Az a férfi pedig az apám, aki felnevelt, ennyivel tartozom neki. - mondta szinte sírva.
- Jajj édesem ne haragudj. Nem szabadott volna felzaklatnom téged. - Újra odamentem hozzá a kanapéra. Az arca gondterhelt volt és fáradt. Belefáradt ebbe az egészbe. -Hazamegyünk, együtt. És soha többé nem hagylak magadra. Soha. - nyugtattam meg.
Pillantásunk szorosan egymásba olvadt, érzékien ölelt át, mint mindig. Az ujjai a hajamat túrták, és szenvedélyesen csókolt hosszú percekig. Majd a fülembe suttogott:
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. - majd én csókoltam meg, gyengédebben és lassan, minden cseppjét kiélvezve ennek a tökéletes pillanatnak.

Aztán hangokat hallottunk, Carlisle és Irina közeledett a szobához, Lydia hogylétéről érdeklődve. Carlisle arca a szobába lépve rögtön felderült. Komolyan aggódott érte, nem gyakran látott ájult vámpír, ahogy én sem.
- Oh édesem, látom sokkal jobban vagy. Megvizsgálnálak, ha nincs ellenedre, mégis jobb az óvatosság. - kezdte Carlisle.
- Persze nyugodtan. - elmosolyodott. - De fura, amióta vámpír voltam, sosem volt semmi bajom és most mégis.
- Lydia nagyon örülünk, hogy jobban vagy. Mindannyian aggódtunk érted. - szólt Irina. - Én nem is zavarok tovább. - majd elment.
- Azt hiszem sokkot kaptál, a hirtelen jött információ, és amúgy sem voltál túl nyugodt a napokban. - próbálta magyarázni Carlisle az ájulás okait. - De úgy látom, minden a legnagyobb rendben. A legjobb, ha még ma hazamegyünk. Otthon nyugodtabb körülmények között könnyebb lesz, és mi is ott leszünk melletted. - mondta miközben Lyd pupilláit vizsgálta.
- Beszélek Emmettel és Rose-al. - mondtam.
- Ne fáradj. Nem akarnak hazajönni, úgy tervezik, hogy Izlandon töltenek egy pár napot, és csak utána jönnek Forksba. - kiáltott utánam Carlisle.
- Akkor viszont rögtön indulhatunk. - sürgetve próbáltam hatni Carlisle-ra.
- Igen, szerintem is, jobb lesz otthon. - Lydia felkelt és elindultunk az ajtó felé.
Az előtérben Tanyaék mind összegyűltek, gyorsan elbúcsúztunk. Alig vártam, hogy a kocsiban legyünk és egész úton a karjaimban tarthassam őt. Már késő éjszaka volt, nulla forgalom. Carlisle tökéletesen vezet, így gyorsan haladtunk. Egész úton Lydia gondolatait olvastam, szinte kiabáltak. Érthetetlenül állt a történtek előtt. találkozni akar a családjával, nekem pedig meg kell akadályoznom ebben. Most már mi vagyunk a családja.

A házunkhoz közeledve Lydia egyre nyugtalanabb lett, egyre erősebben kapaszkodott a kabátomba, és egyre inkább eltűnt a mosoly az ajkairól. Alice és Esme tárt karokkal fogadtak minket, Jasper is kint állt a verandán, rettentően hiányzott nekik Lydia. Rosalie sajátos modora miatt Alice mindig Lyd-et tekintette igazi nővérének, Esme szívében pedig mindegyikünk számára óriása hely volt. Mikor beléptünk Alice bombaként száguldott felénk és rögtön Lyd nyakába vetette magát, aki csak félszegen állt az ajtóban.
- ÁÁÁ! Lydia megjöttél. Már annyira hiányoztál. - sikítozott. Mi persze csak nevettünk, Alice mindig ilyen kirobbanó egyéniség volt. A szó szoros értelmében.
- Sziasztok! - halk volt, de mosolygott. - Ti is nagyon hiányoztatok. - mondta, majd szorosan hozzám bújt.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha mi felmegyünk. Ez a pár nap elég fárasztó volt, főleg idegileg. - láttam, hogy nem akar most mindenki előtt beszélni erről. - Carlisle majd mindent elmesél. - intettem nyugalomra Alice-t.
- Jó rendben! - úgy tűnt belenyugodott.
Jasper a falnál támaszkodott. Szörnyű érzéseket élt át Lydia miatt. Talán ezért sem akart közelebb jönni, ha Lydia elkezdené mesélni mit érzett a napokban, az megviselné őt.
- Drágám persze menjetek csak, örülünk, hogy újra itt vagy velünk szívem. - mondta Esme a legnagyobb szeretetben.
Lydia viszont már csak egy félhalvány mosolyra volt képes.

Újra hallottam a gondolatait - Ezt túléltük. Nem is ment rosszul. - Innen kívülről szörnyű volt látni a szenvedéseit. A szobánkban volt egy hintaszék, sokszor elmélkedtem ott. A ringatózás segít ellazulni. Most oda ültünk le. Lydia a karjaimban, a szobában sötétség és csend. Csak nyugalom nincs, mert az ölemben kuporgó kis test kínzó fájdalmakat él át, ami teljesen felemészti belülről.
- Én itt vagyok. - suttogtam a fülébe halkan. - Én mindig itt leszek.

Pirkadt. De mi még mindig ugyanúgy ültünk a székben. Ketten. Aztán meghallottam Alice-t, a szobánk felé sietett, de nem mert bejönni. csak állt kinn és gondolkodott. Ilyenkor mindig olyan aranyos, próbál rám hatni, erősen koncentrál, hogy meghalljam. Régebben imádtam azzal szórakozni, hogy nem vettem róla tudomást, volt hogy percekig állt az ajtó előtt.
- Alice gyere be! - kiáltottam.
Közben Lydiát figyeltem, tekintete még mindig üres volt. Éjszaka beszélgettünk, többnyire az érzéseiről, arról, hogy mi lesz, ha az apja megtalálja. Nagyjából minden eshetőségen végigmentünk. Úgy érzem sikerült meggyőznöm arról, hogy ne keresse Dereck-et. Remélem.
- Jó reggelt! Tudjátok ma suli. És rossz idő lesz, talán jó lenne, ha jönnétek, így is sokat hiányoztatok mostanában. - vetette fel félve az ötletet.
- Nem iszem, hogy ez jó ötlet Alice. - mondtam - Szerintem mi ma itthon maradunk.
- Nem! Én menni akarok. - szólt Lyd. - A suli legalább eltereli a figyelmemet.
- Biztos vagy benn? - kérdeztem.
- Egészen biztos. - válaszolta határozottan és felpattant.
- Jajj, de jó. Végre nem csak ketten leszünk Jazz-el. A forks-iak túl félelmetesek. - nevetett.
- Akkor gondolom a Volvo-val megyünk. - tettem fel a költői kérdést. - Mindjárt lemegyünk Alice. 5 perc.
- Oké. És Lyd, örülök, hogy jobban vagy. - mosolygott és lement a nappaliba.

Én még azonban kételkedtem abban, hogy Lydia tényleg suliba akarna menni.
- Tényleg el akarsz menni? - kérdeztem aggódó arccal.
- Edward! Te mondta, hogy a régi családomhoz nem mehetek vissza, ezért legjobb lesz ha elfelejtem őket. És a felejtés könnyebb, ha lekötöm a figyelmem. Per pillanat az iskola erre tökéletes. - határozottan válaszolt.
Lementünk, Jasper és Alice a konyhában beszélgettek, ahol Esme megint valami álomsüteményt kreált a barátnőinek. Alice észrevett minket.
- Jasper, Lyd kimennétek a kocsihoz. Mi is megyünk rögtön csak kérdeznék valami Edwardtól. - szólt komoly hangon. Így ők ketten elindultak, míg én érdeklődve figyeltem.
- Mit szeretnél kérdezni?
- Semmit. Csak mondanom kell valamit. - elég ijesztőnek tűnt a hangja.
- Hallgatlak.
- Bella Swan. Emlékszel rá ugye? - kérdezte. Bólintottam, így folytatta tovább. - Ma legjobb lenne ha elkerülnétek. Látomásom volt, hogy Bella és Lydia veszekednek, és ez nem tenne jót Lyd-nek.
- De hát nem is ismerik egymást. - feleltem értetlenül.
- Tudom, és a látomásaim nem száz százalékosak. De gondoltam szólok. - mondta végül és elindultunk mi is az autó felé.

Tegnap annyi minden történt, Bella Swan ki is ment a fejemből. De miért veszekednének Lydiával? Remélem Alice téved.

A forksi gimnázium még mindig ugyanolyan volt üres és felszínes. Számomra legalábbis. A diákok nagy részének az sem tűnt fel, hogy Lydia majd egy hét kihagyás után újra itt van. Bár azért a srácok között akadtak páran, akiknek elállt a lélegzetük mikor megláttak. Az egész nap átlagos volt. Illetve Mrs. Stevens spanyolóráján azért örömmel üdvözölte Lydiát, ő volt a szeme-fénye. Szó se róla Lyd tökéletesen beszélt spanyolul.

Aztán elérkezett a biológia. Sokat rágódtam Alice reggeli megjegyzésén. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Amikor a teremhez értünk, még majdnem üres volt, kivéve persze egy-két könyvmolyt. Az ablakok kinyitva, mert bár az eső esett odakint elég fülledt volt minden. Szépen lassan leültünk a megszokott helyünkre, körülöttünk megfagyott minden, fura volt. Az elmúlt napokban többnyire egyedül voltam, de most itt ül mellettem a társam. Végre ugyanolyan minden, mint régen volt.

Egy perc sem telt el és kinyílt az ajtó. A huzat miatt a papírok felröppentek az asztalokról. Az ajtóban pedig ott állt Bella Swan. Az illata még mindig ínycsiklandozóan finom volt. Egész testemben megremegtem. Lassú és félénk léptekkel elindult az asztalunk felé, ahol Lydiával kézenfogva ültünk ezidáig.

Ahogy közeledett egyre jobban kívántam a vérét, minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam magam. Már nem bírtam fogni Lydia kezét, ökölbe szorítva próbáltam elrejteni őket az asztal alatt. Az arca rideg volt, a szemei pedig szikráztak, és a gondolatait még mindig nem hallottam, ez nagyon frusztráló. Elsétált mellettünk és leült a hátsó padban, ha jól emlékszem Laurent helyére.
Lydia is észrevett rajtam valamit, eddig viszonylag nyugodt voltam, és kiegyensúlyozott, de most úgy éreztem magam, mint az oroszlán, kinek ketrece előtt egy szelet húst himbálnának, nem érheti el, de szenved miatta. Halálosan.
Én szenvedtem Bella miatt és tekintetét egész óra alatt ott éreztem a hátamban.