Végtelen vizeken - 8. fejezet - Káosz

KETRECÉBEN tartott oroszlánnak éreztem magam abban a pillanatban. Megrémültem. Soha életemben ezelőtt nem éreztem hasonlót. A kezeim gúzsba kötve próbáltam ellenszegülni a szorításnak, a lábaim megfeszültek és mindvégig szörnyű bűzt éreztem.
Tovább erőlködtem, hajthatatlanul, mire megpillantottam. Egész idáig a földhöz szorított, semmit nem láttam belőle. Nem ember volt, mert a gondolatait nem hallottam, hanem farkas volt. A legveszedelmesebb fajtából való, szőrös, hatalmas, fekete vérfarkas.

Még a gondolattól is rosszul lettem, hogy egy ilyen kutya egyáltalán hozzám mert érni. Látta rajtam a mérhetetlen dühöt, engedett a szorításon. Morgások törtek fel torkából, hihetetlen gyors volt és erős. Minden nagyon gyorsan történt, pár másodperc alatt kiszabadultam börtönéből. A düh és méreg lángra lobbantotta testem, előtört belőlem minden állati ösztön. Csak széttépni akartam az előttem vicsorgó szörnyet, darabokra szaggatni. Mikor összeütköztünk, mint két sziklatömb szabályok nélküli csattanása, az egész erdő beleremegett. Ordítások és hörgések visszhangoztak mindenfelé. Félelmetes és rémisztő volt.

Már jó ideje birkóztunk egymással, egyikünk sem engedett a másiknak, amikor az egyik ösvényen szélsebesen szaladva megérkezett Lydia. Szörnyen dühös volt.
- Edward Cullen! Mi a fenét csinálsz? - kiáltott hangosan felém. Hirtelen teljesen összezavarodtam. Velem szemben az egyetlen számba vehető ellenségem, akiről minden ösztönöm azt súgja - "Öld meg!". Míg a távolból életem szerelme felelősségre vonva akar leállítani.
- Mit jelentsen ez? Mi az, hogy mit csinálok? - kérdeztem vissza értetlenül, miközben még mindig próbáltam földre teríteni ezt a vadállatot. - Nem látod mi ez? Egy közönséges kutya. - vetettem oda közönyösen.
- Igen nagyon jól látom. Még pedig egy olyan 'kutya' - ezt a szót kissé elnyelve ejtette - aki egy itteni falkához tartozik. Tanyaékkal kötöttek szövetséget, és bizonyára nem örülnének, ha megtudnánk, hogy szétmarcangolod a legújabb, önfejű farkasukat. - elmosolyodott a végére. - Ja és Dave! Mit gondolsz, mit fog szólni a családod, ha megtudják, hogy ok nélkül nekirontottál egy vámpírnak?
A vérfarkas visszahőkölt, ahogy én is. Úgy tűnt mindkettőnkben megszólalt valamiféle bűntudat, vagy félelem. Én biztosan láttam magam előtt Carlisle és Esme arcát. Tudtam, hogy csalódnának bennem. Hátrébb léptem.
Lydia látta, hogy nagyrészt befejeztük a hadakozást, bár még mindketten vicsorogva néztünk a másikra, és megpróbált közelebb jönni, hogy megnyugtasson.

Alig várta, hogy a karjaimban tarthassam, szörnyű üres volt az a pár nap amit nélküle kellett eltöltenem. Teljesen megfeledkeztem mindenről, csak ő és én számítottunk akkor és a szerelmünk. Ahogy odaszaladt felkaptam és megöleltem, csodás volt az illata, mámorító és finom. De valami nem stimmelt nála. A szemei furcsák voltak, olyan szürkén beesettek és az írisze vadítóan mélyvörös volt. A fejébe olvasva, nem láttam mást, mint azt, hogy mennyire hiányoztam neki és hogy mennyire szeret.
- Hiányoztál. - suttogta a fülembe édesen. - Annyira...
- Sssss. - rátettem az ujjam az ajkaira. - Tudom. Én is.
Ebben a pillanatban én sem szívesen gondoltam másra. Ezt a tökéletes érzést azonban megtörte a kutya felhördülése.
- Sajnálom, hogy megtámadtalak. - dobta oda fanyarul. - Lydia tőled is bocsánatot kell kérnem. A erdő szélén egy tetemre bukkantam, és hirtelen arra gondoltam, csak vámpír tehette. Rólatok tudtam, hogy tartjátok a szerződést, de ez itt új volt, nem láttam még erre. - lebiccentett fejjel nézett. Úgy tűnt tényleg megbánta.

- Dave, ugyan már?! Errefelé egy vámpír sem támadna emberekre, tudod jól. - nyugtatta Lydia a kutyát. - Azt a szerencsétlen valószínűleg egy medve tépte szét. - folytatta.
- Én nem mondtam, hogy széttépte volna valami is. Honnan tudsz te erről? - a farkas torkából mély hörgés tört elő, és gyanakodva meredt Lydiára. Még mielőtt közelebb léphetett volna, magam mögé toltam Lyd-et.
- Jaj hát én is arra jártam, miközben vadásztam. Nyugalom Dave. Engem is köt a szerződés. - nevetett.
Őszintén szólva egy pillanatig bennem is felmerült a gondolat, de Lydia képtelen lenne rá. Biztos egy medve volt. És egyébként is a gondolataiban semmit nem láttam emberekről, sokkal inkább medvékről és szarvasokról.
- Ilyesmire még csak ne is gondolj, te... - morogtam rá Dave-re. - A legjobb ha mi most hazamegyünk. Lydia?
- Igen, egyetértek. Az lesz a legjobb. - közelebb bújt hozzám, mintha a védelmemre vágyna. - Viszlát Dave.
A vérfarkas fogcsikorgatva hátat fordított és eltűnt a sűrű erdőben.

Ketten maradtunk. Végre.
- Lydia, kérdeznem kell valamit, mert a gondolataid érzem, nem tiszták. - néztem rá komolyan.
- Persze édesem. - bújt közelebb. - Annyira hiányoztál. Ez az időszak nagyon nehéz volt nekem és attól csak nehezebb lett, hogy nem voltál velem.
- Tudom, tudom kicsim. Menjünk haza. - lehajtottam a fejem és csókot leheltem a homlokára. Szemei azonban kitisztultak, és sugárzott belőlük a határtalan boldogság
- Mit akartál kérdezni? - juttatta eszembe.
- Oh azt hiszem már semmit, bízom benned. - válaszoltam és együtt elindultunk vissza.

A háznál a többiek már izgatottan vártak minket. Nem sejtették, hogy hol maradhatunk ilyen sokáig, hiszen Emmett és Rosalie már régebben visszatértek a vadászatról. Carlisle fogadott minket, gyorsan összenéztünk, próbáltam neki mindent röviden elmondani, megértésül bólintott egyet. Úgy vélte, nem lenne a legjobb ötlet, ha ezt a kis affért a 'kutyával' elmesélnénk Tanyanak és Irinanak, nekik egy rövidített verziót próbáltam összesűríteni.

A nehezebb feladat viszont még csak most következett, el kellett mondanom Lyd-nek, hogy az édesapja telefonon érdeklődött utána. Éreztem, hogy a múltkori tóparti séta után ez az tény végleg megrendíti a családja felé az érzéseit. Biztosítanom kell arról, hogy mi mindig mellette maradunk, bárhogy is dönt, bármit is tesz. de egyedül képtelen lettem volna eléállni ezzel. Carlisle viszont segített. Az egyik szobában voltunk, Lydia épp az ablak felé meredt.
- Lydia tudjuk, hogy min mentél keresztül az elmúlt napokban, és azt hiszem én lennék a legboldogabb, ha újra olyannak látnálak, mint régen. Edward-dal együtt. Ez a dolog mindkettőtöket megviselt. - Carlisle tényleg odaadóan beszélt. - De tegnap megint fura dolog történt, és ezért is jöttünk utánad. - a hangja most komorrá, és fájdalmassá változott.
- Igen, nos kérlek próbálj meg nyugodt maradni. - helyből így kezdtem. - Tegnap délután felhívott telefonon Dereck Johnson, az édesapád. - a hangom elcsuklott. - Felőled érdeklődött. - bár próbáltam tartani magam, de szavaimból mély fájdalom és bánat hallatszott.

És amit utána éreztem, az rosszabb volt bármely pokolnál. A Lydia fejében cikázó gondolatok hirtelen mind szenvedéssel, dühvel és haraggal töltődtek meg. Szörnyű volt kívülről szemlélni mindazt, ami nála belül játszódik le. Menthetetlenül égett egy óriási máglyán, félelem és sötétség közepette, és én nem tehettem semmit. Belül nem. Amit tehettem, hogy szorosan magamhoz ölelem és nem eresztem el soha. De késő volt. Mire észbe kaptam Lydia a földön hevert, ájultan.