Végtelen vizeken - 7. fejezet - Ismeretlen ismerős

ÉRDEKES, furcsa, meglepő. Ezek a szavak kavarogtak a fejemben, miközben Bella arcát figyeltem. Olyan más volt, már mint a többi iskolatársam, más, mint egy az utcán szembejövő lány, sokkal több annál. Elhatároztam, hogy ugyanúgy viselkedem vele, mint a többiekkel. A szám rögtön mosolyra húzódott, mert ez lehetetlen, hiszen a többiekkel ellentétben, neki nem látom a gondolatait, és ez őrjítő. Bár a lelkem legmélyén, már ha egyáltalán van lelkem, valahogy a kezdetektől sejtettem, hogy ő különleges. Igen! - csapott le rám a felismerés. Ezt a szót kerestem eddig, ez a szó kellőképpen jellemzi őt. A lányt, aki itt ül mellettem és nem is sejtette, hogy ő, minden porcikájában a számomra legkedvesebb csemege.

Egész órán az arcát fürkésztem, próbáltam minél jobban kiismerni mimikáját, mely talán segíthet megértenem őt. Az arca alakja hasonlít egy szív formához, ezt már első nap észrevettem. Az ajkai mellett mindkét oldalon aranyos gödröcskék jelennek meg ha mosolyog. Csodaszép. Áldottam Mr. Brooks igazán mulattató hozzászólásait, és a többiekkel ellentétben én végig Bellára figyeltem. Vártam, hogy egyszer csak megszűnik a fejemben a filmszakadás, és hallom a gondolatait, egész órán erre koncentráltam, de mindhiába.
A türelmem teljesen elfogyott, nyugtalanul mocorogni kezdtem a székemen, és idegességemben oly erővel markoltam meg a tollamat, hogy egy erős roppanás után a tinta óvatos cseppekben elkezdte beteríteni a csuklómat. Teljesen átadtam magam a mérgelődésnek, mikor a szemem sarkában láttam, hogy egy kéz bátortalanul zsebkendőt nyújt felém.
Odafordultam Bellához, csodás mélykék szemei tisztaságán újra elméláztam. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, csak bámultam rá. Így a tinta a nadrágomra csepegett.

- Vigyázz! - szólt rám, mire persze gyorsan felkaptam a fejem. Hihetetlen, hogy ez a lány miket nem képes előhozni belőlem, illetve nem előhozni. Mintha a vámpírképességeim csődöt mondanának. A gondolatolvasás, a gyorsaság.
- Oh a francba! - kiáltottam dühösen.
- Csak nincs valami baj, Edward? - kérdezte Mr. Brooks a szemüvege mögül.
- Nem történt semmi Tanár úr. Csak apró baleset. - próbáltam kevésbé feltűnő lenni - Megengedné, hogy kimenjek megmosakodni? - tereltem gyorsan. Igen, a legjobb, ha eltűnök.
Szinte válaszra sem méltatva odaadó biológiatanárunkat, kiszáguldottam a teremből.

Végigpásztázva a lehetőségeken, kocsiba szálltam és hazahajtottam átöltözni. Délelőtt 11 óra volt, semmi forgalom, így bátran próbálgathattam a Volvo képességeit. Otthon senkit sem találtam. Úgy tűnik Esme elment vásárolni. Ha meglátna itthon, magyarázkodnom kéne, amit meg nem szeretek, szóval lássuk be így a legjobb.
Már épp készültem kilépni az ajtón, amikor hirtelen megszólalt a telefon. Egy pillanat alatt ott termettem a nappaliban és felvettem.
- Halo, itt Edward Cullen beszél. - kezdtem.
- Jó napot! Dereck Johnson vagyok. - hangzott a vonal túlsó végén egy idősebb férfi hang. - Dr. Carlisle Cullen-t keresem.
- Jó napot! A fia vagyok. Én nem tudok segíteni? Mit tehetek Önért?
- Remélem, hogy tud. Ismer egy bizonyos Lydia Johnson-t? - válaszolta az öregúr.
Valami hirtelen belém hasított, fájdalom és félelem egyszerre. Szörnyen éreztem magam. Egyetlen Lydiát ismertem, azt a Lydiát, akit 5 éve egy össztört csónak mellett találtam félholtan, azt aki azóta az életemet jelentette, minden értelemben. Sokat beszéltem Lydia 'újjászületése' után Carlisle-al. Számításba vettünk szinte minden eshetőséget, hogy mit teszünk akkor, ha a családja keresni fogja őt. Mindig abban reménykedtem, hogy ez sosem fog előfordulni, de úgy látszik, pár napja a tónál Dereck felismerte a lányát. Én pedig ott álltam a nappaliban teljesen tanácstalanul.
- Halo, halo, ott van még? Nem ismeri Lydiát? Tudja ő a lányom, és már 5 éve elvesztettük őt. - hangjában teljes kétségbeesést véltem felfedezni.
- Nagyon sajnálom a lányát. - egyszerűen nem volt szívem az igazsághoz, még az igazság feléhez sem. Azt sem mertem elárulni, hogy ismerem. - Elképzelhető, hogy Carlisle hallott róla. Amint hazaér átadom neki az üzenetet. - próbáltam rezzenéstelenül válaszolni, de legbelül rettegtem.
- Nagyon köszönöm fiatalember. Nem is tudja mennyit jelent ez nekem. Ezen a számon visszahívhat.
- Nincs mit. Viszlát. - köszöntem el egyszerűen és lecsaptam a kagylót.
A fejemben összekuszálódott minden, most éreztem először fáradtnak magam évek óta. Belefáradtam ebbe az egészbe. Olyan könnyű embernek lenni, olyan könnyű felkelni minden nap, dolgozni, egyszerű napirendben él. De vámpírként minden teljesen más. Lekuporodtam a telefonállvány melletti sarokba, erőtlenül és kiüresedetten.

Késő délután lehetett, mikor egy közelgő autó zajára lettem figyelmes, koncentráltam és Esme gondolatait hallottam. Vidám volt, az egész napot a barátaival töltötte. A bejárathoz mentem, hogy ott üdvözöljem őt.
- Esme! - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Szervusz Edward. Hogyhogy már itthon vagy? A többiek is... - nem hagytam, hogy befejezze, a fejében előre láttam a kérdéseit.
- Nem, csak én vagyok itthon. Alice és Jasper még suliban vannak. - válaszoltam gyorsan. - És nincs semmi baj csak, tudod, elmaradt az órám. - gondoltam ha füllentek kicsit megúszom a vallatást. de Esme túl jól, és túl régóta ismert ahhoz, hogy ne tűnt volna fel neki a nyugtalanságom.
- Édesem látom, hogy történt valami. Olyan feszült vagy. Nem kellene vadásznod? - kérdezte bársonyos hangon. A szemeiben tükröződő szeretet minden kétségemet eloszlatta. Sóhajtottam.
- De talán az segítene. - ismertem be végül. - Annyi minden történt, kezdem azt érezni, hogy összegyűltek a felhők a fejem felett, mintha minden kicsúszna az irányításom alól. Sosem fordult elő velem ilyen. - előtört belőlem a válasz.
- Gyere, mesélj el mindent. - átölelt és bementünk a nappaliba.
Nagy vonalakban elmeséltem neki Bella iránti kételyeimet, mely szerint a lány nagy mértékben befolyásolja képességeimet...és hogy ő önmagában is különleges, mert nem látom a gondolatait. De jelenleg talán nagyobb gondnak számított Dereck, Lydia apja. És a telefonhívás.
Esme arca végig nyugodt maradt és megértően nyugtázta monológomat.
- Azt hiszem először Dereck-kel kellene foglalkoznunk. Felhívom Carlisle-t. - ezzel elvonult telefonálni.
Nagyrészt figyeltem miről beszélnek, de semmi újdonságot nem hallottam.
- Carlisle siet haza, és együtt mindent megbeszélünk.
- Jó, örülök, hogy itt vagytok nekem. - vallottam be.
- Jajj Edward, tudnod kell, hogy mi mindig szeretni fogunk, bármi is történjen. - gyengéden átölelt és a szívem egyszeriben megkönnyebbült. Eddig többnyire csak Jasper közbenjárásának hatására éreztem ekkora hangulatváltozást, de Esme önzetlen anyai szeretete erősebb volt minden érezhető kínnál. Védve voltam, és védve éreztem magam.

Már esteledett, mikor mindenki hazaért és leültünk beszélgetni. Alice addigra mindenkinek beszámolt a Lydia apjával folytatott beszélgetésemről, így gyorsan a tárgyra térhetünk.
- Edward, a dolgok kezdenek komolyra fordulni. - kezdte nyugodtan Carlisle.- Azt hiszem legelőször szólnunk kell Lydiának.
- Egyetértek Carlisle-al, ez most elsősorban az ő döntése kell, hogy legyen. - szólt közbe Alice. - Látomásom volt. Lydia vissza akar menni a családjához, de minket sem akar elveszíteni. És innentől sötét a kép.
- Akkor most mit tegyünk? - kérdeztem. - Elmondom a történteket Lydiának. És utána? - kezdtem dühös lenni. - Nem mehet vissza egyszerűen hozzájuk, már nem ember.
- Edward nyugodj meg! - mondta Jasper és egy adag 'nyugalomfelhőt' küldött felém.
- Elmegyünk Denaliba. - Carlisle próbált megoldást találni. - Ha ott vagyunk Lydiával mikor megtudja, hogy az apja keresi, talán nem cselekszik meggondolatlanul.
- Azt hiszem ez jól is elsülhet. - mondta Alice. - Edward már nagyon hiányzol neki. Csak rád van szüksége.
Rájöttem, hogy most Lydia biztonsága a legfontosabb, így beleegyeztem.
- Rendben, rögtön indulhatunk. - nyögtem ki gyorsan.

Carlisle Mercedesével mentünk, az út rövid volt, én mégis úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságig tart. Denaliban egy hasonló életformát folytató vámpírcsalád élt, csak állatok vérével táplálkoztak, így kerültek jó barátságba Carlisle-al. Lydia Emmettel és Rosalie-val ide utazott pár napja, hogy megnyugodjon, és kipihenje magát. A tóparti találkozás az apjával elég kellemetlenül érintette.
És Dereck újra felbukkant.

Mikor megérkeztünk Tanya fogadott minket. Gyors üdvözlés után megtudtuk, hogy Lydiáék vadászni mentek és majd csak este érnek haza. De ez a dolog nem várhatott estig, gyorsan Carlisle-ra pillantottam, halványan bólintott, így rohanni kezdtem utánuk.
Sokáig kerestem őket, többnyire az illatuk után mentem, de a nyom egy idő után elveszett. Csak az érzékeimre hagyatkozhattam, erősen koncentráltam.
Hirtelen szörnyű morgást hallottam, de nem a közelemből jött, sokkal inkább csak a fejemben hallottam, Lydia gondolatai voltak.

- Ne félj, nem fog fájni. Hidd el, eddig még senki nem panaszkodott utána. - hallottam Lydia belső szavait. Dühös volt, ingerült..imádkoztam, hogy akihez így beszél, valami vadállat legyen. Ha egy embert próbálna...én nem tudom mit tennék. Majd a hangok megszűntek, nem hallottam tovább őket. Elvesztettem minden kapcsolatot Lydiával, csak abban bízhattam, hogy tiszteletben tartja családunk hagyományát, és nem vadászik embervérre.

Tehetetlenül álltam egy tisztáson, nem tudtam merre fussak. Ekkor hátulról nekem jött valami, teljesen felkészületlenül ért, térdre estem és elsötétült minden.