Végtelen vizeken - 11. fejezet - Fény a sötétben

A hazafelé vezető út csendes volt és hideg. Az autóban teljesen megfagyott a levegő. Alice elől persze nem rejthettem el semmi. Ő volt az, aki már reggel figyelmeztetett. Miért is lepődöm meg ezen, hiszen előre látta. De ha tényleg látta, miért nem tett valamit. A gondolataim cikáztak, közben halkan hallottam Alice bűnbánó szavait.

"Tudom, hogy dühös vagy, de kérlek bocsáss meg. - olvastam a gondolataiban. - Sejtettem, hogy ez fog történni, de nem vagyok elég biztos a látomásaimban."

Nem tudtam rá haragudni, még sok idő kell neki, hogy kellően megtapasztalja az ereje működését, vannak vámpírok akiknek több száz év gyakorlás kell. De azt sem értettem, hogy én miért nem láttam a fejében ezeket a látomásokat? Reggel mikor beszélgettünk elméletileg olvasnom kellett a fejében. Mostanában kezdek teljesen megörülni. Valami rossz hatással van rám, nagyon rossz hatással.

A házhoz érve épp hogy leállítottam a motor, Lydia kivágódott a kocsiból és dühösen bement. Alice és Jasper csak hideg tekintettel követte őt. Lydia más lett, ez most már számukra is nyilvánvalóvá vált.

Később a szobánk felé indulva már nagyrészt átgondoltam, mit fogok mondani Lyd-nek, ám az ajtó mögött szörnyű látvány fogadott. Közös életünk színtere darabokban hevert a padlón. A ruhák, a könyvek, az emlékek, minden felforgatva. Középen pedig ott ült ő, izzó szénfekete szemekkel, meggyötörten. Lassan közelebb lépkedtem, csodás szépsége átsugárzott minden kínján és bódító illata magával ragadott. Derekára fontam karjaim és a hintaszékbe húztam. Pillantása még mindig komor és fájdalomtól megrészegült volt. Csak én segíthettem rajta, én voltam az utolsó szikra, amely újra fellobbantja azt a sugárzó tüzet, ami pár napja még veszélyes és határtalan volt. A teste didergett, belül teljesen összeroskadt. Nem szólt egy árva szót sem, csak ült.

Olyan nehéz volt nézni, ahogy átéli mindezt. Főleg, hogy ma elég boldognak tűnt, a röplabdacsapat tárt karokkal várta. És most megint üresség veszi körül. Nem mertem egy percre sem magára hagyni, ám az elmúlt napokban nem igazán törődtem az étkezéssel, és szomjúságom kezdett erősebb lenni tudatomnál. Még egy iskolai napot nem bírtam volna ki vadászat nélkül.
Lydiát csendesen magára hagytam, és megkértem Alice-t, hogy időnként pillantson be hozzá. Fájó szívvel ugyan, de mégis egyedül hagytam.

A vadászatot viszont próbáltam a lehető legrövidebb idő alatt befejezni, nem figyelve semmi másra, csakhogy szomjúságom alább hagyjon. És mintha az életem függött volna rajta, szélsebesen száguldottam hazafelé.

A házhoz közeledve kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. A családom gondolataiba olvasva láttam mindent.Lydia elment.Bekövetkezett az amit már legbelül mind sejtettek, és ami ellen én minden porcikámmal tiltakoztam és próbáltam megakadályozni. Megvárta amíg egyedül hagyom és persze jól tudta azt is, hogy ha Jaspert felidegesíti a saját érzéseivel, akkor Alice inkább Jasperrel marad, mintsem, hogy felette őrködjön.

Ekkor már nem a házra koncentráltam, Lydia gondolatait figyeltem, hátha meghallom merre jár. Ha megtalálom utánamehetek, és visszahozhatom, még mielőtt őrültséget csinálna. De minden hiába, összesen talán fél óráig voltam távol, és nem juthatott nagyon messzire, de mégsem hallom őt. Mintha elméje teljesen zárva lenne előttem, pont úgy mint Belláé.

Több órás eredménytelen keresgélés után, és többszöri sikertelen gondolatolvasást követve tértem vissza a házunkhoz. Belépve hallottam, ahogy mindenki összegyűlt a nappaliban és komoly tanácskozás zajlik. Először azt hittem, hogy Lydia eltűnését vitatják meg íly hevesen. Majd, hogy követni tudjam a gondolatmenetet, beleolvastam Carlisle fejébe és rögtön megértettem.

- Edward! Jó, hogy végre ittvagy. - szólt hozzám Carlisle. - Az már tudod, hogy Lydia elment. De most egy sokkal fontosabb dologgal is foglalkoznunk kell.
- Igen, most már látom. - feleltem. Teljesen elgyengültem hirtelen. Láttam mindent, és végre világossá vált az elmúlt pár nap örült értelmetlensége. Mindenre ott volt a magyarázat, pont ott az orrunk előtt, csak nem vettük észre.

Amíg távol voltam, hogy Lydia után kutassak, Tanya telefonált Denaliból. Carlisle beszélt vele, így a fejébe olvasva hallhattam a beszélgetést. Amióta pár napja náluk jártunk az ottani farkasfalka több embertetemet talált az erdőben. Mind vámpírgyilkosság áldozata, és mind egy vámpíré.Lydiáé.

- A farkasok törzse nagyon nyugtalan. - szólt Tanya dühösen. - Az elmúlt 500 évben nem történt ilyesmi errefelé. És bár tudják, hogy nem mi tettük, most el akarnak űzni minket a területről.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez igaz. - felelte Carlisle. - Lydiát az elmúlt napokban sok atrocitás érte, de nem hinném, hogy embert ölt volna.
- Carlise, a legnagyobb tisztelettel szólok most. A családjaink közti barátság örök és feloszthatatlan, de a családod egyik tagja a mi területünkön gyilkolt, a farkasok pedig bosszút akarnak. Ide kell jönnötök, és el kell rendeznünk ezt az ügyet.

A gondolatok már el-elmaradoztak, a szavak elhalkultak körülöttem. Csalódottság járta át a testem, és a tudat, hogy az elmúlt öt év csupa hazugság volt, megrémített. Hirtelen éreztem, ahogy Esme gyengéd karja átölel és biztonságot ad.

- Edward, nem tehetünk semmit. - mondta. - Lydia döntött így.
- A legfontosabb, hogy elrendezzük a dolgokat Alaszkában. - szólalt fel Carlisle. - Már telefonáltam Emmett-nek és Rose-nak, holnap hazajönnek. Mi majd elmegyünk Denaliba. Ezzel most nem kell törődnöd. - Az arcuk hirtelen meghittséggel lett teli, tudatukból szeretet és aggodalom áradt.
- De én... az én hibám... - kezdtem, de mindannyian nemet intettek.
- Most meg kell tudnod nyugodnodni, visszamenni a suliba és mással törődni. - bíztatott Alice. - Jasper majd segít,hogy könnyebb legyen és mi is mind itt vagyunk.

Éreztem, ahogy tényleg könnyebb lesz minden, ahogy a dolgok elhalványulnak és az elhangzott szavak súlytalanná válnak, de tudtam, hogy mindez csak Jaspernek köszönhető, mégis jó volt, nyugodt.

Már hajnal volt, mikor visszamentem a szobánkba, most már csak az én szobámba. A földön még mindig rendszertelenül hevertek a CD-k, könyvek, ruhák. Összességben minden, ami az elmúlt öt évben összekötött Lydiával. Azzal, hogy dühében felforgatta a szobát, teljesen felforgatta az életünket.

Az asztalon heverő papírok között figyelmes lettem egy iskolai hirdetményre. Mr. Brook természettudományi kiáltványa volt.

"Kedves Diákok!

Mint minden évben, idén is megrendezzük a Tavaszi Tudományos Napokat, melynek keretében rengetek információval lehettek gazdagabbak a kémia, fizika, földrajz és biológia tudományok terén.

Az első foglalkozás április első szerdáján lesz. Ekkor biológia óra keretében a helyi kórházba látogatva ismerkedhettek meg a sebészettel.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk a Tavaszi Tudományos Napokon!

Samuel Brooks"

A dátum aznapra szólt, kissé örültem is neki, talán a orvostan eltereli a figyelmemet ezekről a dolgokról.

Szomorkás idő volt. Napsugaraknak semmi nyoma. Igazán ideális vámpíridő. Reggel fél nyolc körül viszont már senki nem volt otthon. Alice és Jasper vásárolni mentek, beszerezni a legfontosabb dolgokat Alaszkába. Carlisle pedig Emmett-ék elé ment a reptérre. Esme is eltűnt, bizonyára a barátaival töltötte a reggelit, mostanában őket is elhanyagolta a zűrzavaros ügyeink miatt. Így hát egyedül indultam iskolába.

A parkolóban már ott várt a busz, amellyel a tudományos kirándulásra indultunk. A busz körül futkározó diákok és rendet teremteni próbáló tanárok keveredtek. A hátsó sorok egyikében egy számomra még mindig "kulcsra zárt ajtó" Bella Swan állt. Lassan felszálltunk, a helyeket pillanatok alatt töltötték fel a tanulók. Én is leültem egy üres ülésre, mellém persze nem merészkedett senki, aminek jelen esetben örültem is. A busz már majdnem indult, amikor egy halk hangot hallottam, amint Mr. Brooks-al beszél.

- De tanárúr, kérem értse meg, én rosszul vagyok a vértől, és minden hasonló kórházi, felboncolós dologtól. - győzködte Bella kedvenc biológia tanárunkat. - A sebészet nem nekem való.
- Neked való, vagy nem neked való, ez az órarend része. - felelte erélyesen. - Tessék, ott még van egy szabad hely. - és felém mutatott.

Bella gondterhelt arccal, mint akit végleg legyőztek, indult meg a busz hátulja felé, majd leült a mellettem lévő ülésre. Szótlanul utaztunk, párszor figyeltem fel arca rezdüléseire, hátha abból kiolvashatom gondolatait.

Majd hirtelen, minden előjel nélkül szikrázóan sütni kezdett a Nap. És vakítóan sugárzott át a busz ablakán. Az arcom és a kezeim csillogni kezdtem, Bella pedig valóságos csodaként figyelte bőröm tündöklését.