Végtelen vizeken - 4.fejezet - Tisztaság

A MÚLT vészes harangjai szólaltak meg hirtelen, amikor Lydiával a tó túlpartján álló bácsira néztünk. Lydia édesapja volt. Már öt év telt el, és a lánya elvesztése ellenére azóta is kijár ide minden héten. Egy apa, akitől elvettem a lányát. Legszívesebben levetettem volna magam egy szikláról, de láttam, hogy Lydia számára ez most sokkal nehezebb. Eddig jóformán semmit sem tudott az emberi életéről, tulajdonképpen én sem.

Amit tudtunk róla, hogy ehhez a családhoz tartozott, akik minden hétvégéjüket a Seattle melletti Washington-tónál töltik. Nem tudtuk, hol született és mikor, hol lakott, mit szeretett. Felvetődött bennem, mi lenne jobb, ha gyorsan eltűnnénk, vagy ha odamennénk köszönni. Próbáltam Lydia fejéből kiolvasni a választ, de ő továbbra is lemerevedten állt. Elméje telis-tele volt kérdésekkel: - Miért találkoztam vele?, Miért nem hagyott ott?, Miért kell most ezt átélnem?, Miért fáj az, amire eddig nem is emlékeztem? - de válaszok sehol. Úgy döntöttem, mindenkinek az a legjobb, ha minél előbb hazamegyünk és elfelejtjük, ami ma történt.

Nem foglalkozva hát az eddig ismeretlen ismerőssel, Lydia összerezzent testét megragadva visszarohantam az autóhoz. Ráadtam a gyújtást, közben hallottam, hogy Lydia válaszokra lelt. Elkezdett emlékezni. Még sosem láttam az arcát ennyire nyugodtnak. A fejében felvillanó emlékképek hangulatát, még egy egyszerű halandó is könnyen megfejtette volna. Az ajkai a legszebb dallam ütemére változtak, mosoly és bánat, derű és harag jártak keringőt gondolataiban. És fájdalom.

Megérkeztünk a házhoz, Alice természetesen már a bejáratnál fogadott minket, látta a történteket, és aggódott. Talán ő volt az egyetlen aki át tudta érezni Lydia helyzetét. Alice-ről hasonlóképpen nem sokat tudtunk, és ő maga sem emlékezett emberi életére. Bár sosem mondta ki, tudtam, nagyon vágyott rá, hogy ismerhesse "előző életét". Segíteni akart, halkan meg is kérdezte tőlem, hogy ne beszélgessen-e Lyd-del, de én szerettem volna beszélni vele, kettesben.
- Sziasztok! Lydia jól vagy? Láttam, ami a tónál történt. Nagyon sajnálom. - mondta Alice
- Persze Alice, minden rendben, csak ... annyira fáj ... a szívem. - válaszolta Lydia, miközben karjaimban vittem a házba.
- Alice, azt hiszem Lydiának most az lenne a legjobb ha nem zavarná senki, majd én gondoskodom róla. Kérlek nyugtasd meg Carlisle-t és Esmét. - utasítottam és felszaladtam Lyd-del a szobába.

Leült az ágyra. Élőhalottnak tűnt, és csak rám számíthatott.
- Mond el mire emlékszel? Mit láttál? - kértem, hogy meséljen. Eközben az eddig viszonylag felhős ég kitisztult, és kisütött a nap. Mintha az időjárás követe volna az eseményeket, úgy vált a borult égbolt sugárzóan fényessé, mint ahogy Lydia emlékei felelevenedtek.
- Nos emlékszem arra, hogy itt születtem Seattle-ben 1983-ban. Emmett öt éve változtatott át, akkor 17 éves voltam. A szüleimmel egy nagyobb faluban éltünk a város mellett és a testvéreimmel a városban tanultunk. A testvéreim! - nyugodtan ült, majd hirtelen felugrott és a testvéreiről kérdezősködött.
- Láttad őket akkor? Beszélnem kell velük. Tudniuk kell, hol vagyok. - szegezte nekem kérdéseit, de leállítottam.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Te halott vagy számukra, öt éve nem láttak. Mesélj tovább! - folytattam.
- De Edward! ... Nem, nem érdekel. Elegem van. - csapkolódni kezdett, teljesen kifordult magából. Megállítottam, és magamhoz öleltem.
- Édesem nyugodj meg, minden megoldódik. Szeretlek. - suttogtam halkan, Könnyeden megemeltem gyönge testét és az ágyra fektettem, szorosan körbefontam a karjaimmal, éreztem minden porcikáját. Éreztem, ahogy minden porcikám őt szereti.
- Én is szeretlek Edward. - mondta.
Sokáig öleltem így, féltem, hogy elveszítem, hogy elmegy és nem jön vissza többé.
Láttam, hogy gondolatai nagyon nyugtalanná teszik és talán Jasper, az aki könnyebbé tehetné számára ezt az egészet.
- Szólnom kéne Jaspernek, ő megnyugtatna. Szükséged van rá. Mindjárt visszajövök. - mondtam és habár kelletlenül, de próbáltam szabadulni öleléséből, megjegyzem eredménytelenül.
- Ne menj el, te vagy az, akire szükségem van. - Rám nézett, szemei ezer csillag fényével tündököltek.
- Akkor mesélj még, mire emlékszel a hétvégi kirándulásokból? Miért jártatok a tóhoz? - kérdeztem. Tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok, de ha kicsit el tudom terelni a figyelmét, az már fél siker.
- A családom aktívan hódolt a vízisportoknak. Volt egy vitorláshajónk is és amikor picik voltunk, apa átkelve a csatornán kihajózott velünk a tengerre. Boldog gyerekkorom volt. ... Azt hiszem. - elmosolyodott. A fejében láttam, hogy visszavágyott ebbe az életbe, és magát okolja a balesetért.
Végigsimítottam arcát, és halvány csókot nyomtam ajkaira. Vigyáztam rá. Egész éjjel.

Az éj sötét, titokzatos óráiban, amikor csak mi ketten voltunk, Lydia megpróbált mindent elmesélni eddigi életéről, a házról, ahol lakott, a családjáról, a barátairól. Megtudtam, hogy volt egy nagy szerelme, a nagy szerelem. A srác szívét biztos teljesen összetörte Lydia halálhíre. Most már nem egy, vagy kettő ember életét romboltam porrá, hanem egy egész család idilli békéje vált semmivé miattam.
Bár másnapra Lydia kissé megnyugodott, az egész család aggódott érte. Esme és Alice majd' minden órában benéztek, hogy hogy van. Emmett és Rose próbálták felvidítani, Emmett még egy nyári vitorlázást is beígért Lyd-nek, csakhogy jobban érezze magát. És Jasper, talán ő volt a legnagyobb segítség.

Délelőtt Carlise megkért, hogy beszélni szeretne velem. Láttam, hogy a Lydiával történtek aggasztják.
- Edward tudod, hogy mennyire örültünk, mikor rátaláltál Lydiára, sosem bocsátanám meg magamnak, ha kettőtökkel történne valami. - aggódóan tekintett rám.
- Azt hiszem, legjobb lenne, ha egy időre elutaznánk. elmegyünk Európába. Imádni fogja Párizst. - nevettem el a mondat végét, de már késő volt. Carlisle más ötlettel állt elő.
- Először neked akartam elmondani, mert úgyis kihallgatnád a beszélgetésemet Lydiával. Véleményem szerint Lyd ingatag érzelmi állapota veszélyt jelenthet az egész családra. Semmiképp sem maradhat itt Forksban, ahol esetleg érintkezhet egykori családjával, de egyedül sem mehet el. - folytatta volna, de közbevágtam.
- Egy percre sem hagyom egyedül. Én tettem ezt vele, én teszem jóvá. - mondtam, legbelül ordítva.
- Nem lehet Edward, majd Rose és Emmett elviszik Denaliba. Meglásd jobb lesz így.Pár hétig ott maradnak, elcsitulnak a dolgok. Lydia apja is elfelejti a tegnapi találkozást. - közben kezeit vállamra helyezte. - Gondolj csak bele, lehet, hogy holnaptól a rendőrséggel keresteti majd a lányát. És ha itt rátalálnak, mit mondasz majd nekik?
Carlisle apám volt, apám helyett, és most azt kérte hagyjam magára Lydiát, engedjem el Denaliba, beláttam hát, mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Este miután Rosalie-ék elindultak egyedül voltam a szobámban. Egyedül szenvedtem. Illetve szenvedtem volna, ha nem hallom folyton Alice-t, amint az ajtó előtt áll és azon gondolkodik, hogy beszéljen-e velem.
- Gyere be Alice! -kiáltottam.
- Pont most akartam kopogni. - mondta mosolyogva. - Héj' Edward fel a fejjel, mindkettőtöknek jót fog tenni egy kis idő. Ne emészd magad. Jaspert már az őrületbe kergettétek, most csak te vagy itthon egyedül, de még mindig szörnyű fájdalmat érez.
- Csak aggódom. - a szavak alig akartak utat törni a levegőben. - Tegnap azt éreztem, hogy el fogom veszíteni Lydiát, és ma elment.
- De visszajön. - optimizmusa kétségbe vonta a képességébe vetett hitemet.
- Ezt most csak úgy gondolod, vagy láttad? - kérdeztem gyorsan.
- Legyen mindkettő. - és tényleg, a fejében láttam a látomást,és valami kifürkészhetetlen gondolatsort, ami csak a nőkre jellemző. - És még azt is látom, hogyha, nem hagyod abba a szenvedést, akkor Jasper jól ellátja a bajod.
- Rendben, ígérem megteszek minden tőlem telhetőt. de most menj, egyedül akarok lenni. - kérleltem, de csak nem akart kimenni az ajtón.
- Jójó megyek. csak még valami. Holnap jössz suliba? - kérdezte bizakodó huszonöt dolláros mosolyát felvillantva.
- Hát úgy sejtem nincs más választásom. - motyogtam.
- Nincs - nevetett. - De nyugi, holnap nem mi leszünk a főműsorszám. holnap érkezik a rendőrfőnök lánya.
- Ohh. - meglepődtem. Emlékeztem, hogy Alice említett valamit arról a lányról, de kiment a fejemből, hogy holnap érkezik.

Alice elsuhant, rám pedig várt egy hosszú, sötét, magányos éjszaka. Próbáltam a holnapra koncentrálni. Sikertelenül.